A kézikönyv 19. századi kötetének tervezete

(mun­ka­váz­lat)

A 19. szá­zadi kötet idő­rend­ben, vala­mint mód­szer­ta­nát és tár­gyát tekintve is köz­tes, vagyis egy­szerre közép­ponti és archi­tek­to­ni­ka­i­lag köz­ve­títő sze­re­pet tölt be az egész vál­lal­ko­zás hár­mas szer­ke­ze­té­ben. Ket­té­vá­lasztja a régi­ség litterae-típusú iro­dal­mi­sá­gát és a moder­ni­tás (szép)irodalmiságát, s amennyi­ben maga tar­tal­mazza és viszi színre a kettő között lezajló átme­ne­tet (mely átme­net vala­mi­ként az egész tör­té­net kulcs­moz­za­nata: ezért közép­ponti a 19. szá­zad), annyi­ban a maga köz­ve­títői sze­re­pé­ben a beme­neti és a kime­neti részen egy­aránt illesz­ked­nie kell a két másik kötet szer­ke­ze­té­hez és tar­tal­ma­i­hoz. Erre nézve alább a Beme­net című sza­kasz­ban azt igyek­szem körül­járni, hogy a régi­ség „tar­talmi tömb­jei” miként minő­sül­nek át (meg­szün­tetve megőrződ­nek); a Kime­net című sza­kasz pedig a 20. szá­zadi kötetre való rácsat­la­koz­ha­tás jel­le­gére és mód­jára nézve vet föl egy-két szempontot.

Kiin­du­lá­sul arról lesz szó, hogy milyen átfogó szem­lé­leti keret­ben kép­zel­hetni el a 19. szá­zadi anyag fel­dol­go­zá­sát. (Részint a kivá­lasz­tott szem­lé­leti keret is mint­egy mód­szer­ta­ni­lag egyen­lít­hetné ki a régi­ség és a 20. szá­zad közötti kon­cep­ci­o­ná­lis és tar­talmi különb­sé­ge­ket.) Három disz­cip­li­ná­ris, szem­lé­leti aspek­tust vetek föl, melyek nem elvá­lasz­tott részeit alkot­nák majd az anyag­nak, hanem min­den feje­zet­ben egy­aránt érvé­nye­sí­tendő megközelítésmód-együttest jelöl­nek. Ezek a követ­kezőek: poé­ti­ka­tör­té­net, esz­me­tör­té­net, tár­sa­da­lom­tör­té­net. Egyen­ként jel­le­mezve őket:

Poé­ti­ka­tör­té­net alatt for­ma­tör­té­neti vizs­gá­ló­dást ért­he­tünk, mely­nek esz­köz­tá­rába bele­tar­to­zik a reto­rika, a nar­ra­to­ló­gia, a vers­tan, illetve bár­mely for­má­lis vagy sze­man­ti­kai szö­veg­ér­tel­me­zési mód­szer. A poé­ti­kai leírá­sok­ban tekin­tetbe veendőek a követ­kezőek: 1) for­mai jegyek: hosszúság–rövidség, szervesség–szervetlenség, töredékesség–teljesség, külső és belső forma (gon­do­lat­rit­mus, kom­po­zí­ció), szó­kincs és stí­lus, vers­tani (rím, rit­mus) és nar­ra­tív sajá­tos­sá­gok (leírás, pár­be­széd, mono­lóg, sza­bad függő beszéd, extra– vagy homo­di­e­ge­ti­kus elbe­szélő); 2) reto­ri­kai struk­tú­rák: az alkal­ma­zott beszéd­po­zí­ciók, a meggyő­zés vagy a művé­szi hatás prag­ma­ti­kája, adott műfaj által hor­do­zott auto­ri­tás, morá­lis erő, illetve ezek hiá­nya; 3) tema­tika: jel­lemző témák, bevett topo­szok; 4) moda­li­tás: komi­kus, tra­gi­kus, hero­i­kus, sza­ti­ri­kus, iro­ni­kus, melo­d­ra­ma­ti­kus stb. hang­ne­mek; 5) para­tex­tu­á­lis jegyek: szerzői név, cím­lap, cím, elő­szó, illuszt­rá­ciók, vizu­á­lis meg­je­le­nés (betű­mé­ret, betű­tí­pus, tükör). Egy-egy mű saját nyelvének ezen jegyek adott kom­bi­ná­ci­ója, egy-egy műfa­jé­nak ezek ismétlő­dése, illetve az ismétlő­dés idő­sza­kos intéz­mé­nye­sü­lése tekinthető.

Esz­me­tör­té­net alatt a tár­gyalt kor iro­dalmi (és nem iro­dalmi) anyaga által hor­do­zott, azt meg­nyil­vá­nító, de általa is meg­ha­tá­ro­zott gon­dol­ko­dás­tör­té­neti és foga­lom­tör­té­neti jelen­sé­gek és ten­den­ciák szám­ba­vé­te­lét és ana­li­ti­kus érvé­nye­sí­té­sét értem. Az egyes művek, műcso­por­tok, kri­ti­kai néze­tek által (de akár intéz­mé­nyek által is!) köz­vet­le­nül vagy átté­te­le­sen játékba hozott filo­zó­fiai, tör­té­net­fi­lo­zó­fiai, teo­ló­giai, művészet-, tár­sa­da­lom– és kul­tú­ra­el­mé­leti néze­tek mel­lett beeme­lendő­nek látom olyan disz­cip­lí­nák rokon terü­le­teit is, mint a nép­rajz, a nyelv­tu­do­mány, a nacionalizmus-elméletek, az emlékezet-kutatás, a poli­ti­kai cse­lek­vé­sek ant­ro­po­ló­gi­ája, az etni­kai föld­rajz etc. Vala­mint nem kevésbé olyan tudo­mány­tör­té­neti vizs­gá­la­to­kat, ame­lyek ma már tudo­mány­ta­lan­nak szá­mító egy­kori tudás­te­rü­le­tekre vonat­koz­nak: fizi­og­nó­mia, mes­me­riz­mus, homeo­pá­tia etc. Ezek­nek a vonat­ko­zá­sok­nak helye lehet egyes művek, de dis­kur­zu­sok (nem csu­pán a kri­ti­ka­tör­té­net) ana­lí­zi­sé­ben is.

Tár­sa­da­lom­tör­té­net alatt az iro­da­lom és előál­lí­tó­i­nak, for­gal­ma­zó­i­nak, illetve hasz­ná­ló­i­nak a tár­sas viszo­nyát ért­het­jük. Ennek körébe tar­to­zik az iro­dalmi intéz­mé­nyek (tár­sa­sá­gok, folyó­ira­tok, iro­da­lom­ok­ta­tás) kiala­ku­lá­sá­nak és kiépü­lé­sé­nek, a könyv-, a könyvtár-, a sajtó-, a kiadó– és a kiadás­tör­té­neti fej­le­mé­nyek­nek, az olva­só­kö­zön­ség lét­re­jöt­té­nek és átala­ku­lá­sa­i­nak (úgy­mint tár­sa­dalmi, nemi, kul­tu­rá­lis, etni­kai össze­té­te­lé­nek, isko­lá­zott­ság­beli, poli­ti­kai és fele­ke­zeti tago­ló­dá­sá­nak) vizs­gá­lata, össz­hang­ban a vonat­ko­zóan lezajló tár­sas és egyéni men­ta­li­tás­beli vál­to­zá­sok vizs­gá­la­tá­val (úgy­mint az iro­da­lom­szem­lé­letre, az iro­da­lom tár­sa­dalmi sze­re­pére és az olva­sás for­ga­lom­ban lévő gya­kor­la­ta­ira, vala­mint a szub­jek­tumra, indi­vi­du­a­li­tásra vagy közös­ségre, tár­sas létre vonat­kozó meg­lá­tá­sok és vál­to­za­taik). Ide­tar­to­zik még a szó­beli és az írott, az írott és a nyom­ta­tott, továbbá a magas és az ala­csony iro­da­lom közti különb­ség lét­re­jötte, ennek kap­cso­lata a magas és ala­csony közön­ség, a kifi­no­mult és a par­lagi olva­sás­mód közti különb­ség lét­re­jöt­té­vel (kri­ti­ka­i­lag javallt és ellen­ja­vallt, jó és rossz olva­sás, befo­ga­dás és/vagy fogyasz­tás, önmű­ve­lés, én-formálás és szó­ra­ko­zás, inten­zív és exten­zív olva­sási szo­ká­sok, han­gos és néma olva­sás, illetve ezek tár­sa­dalmi, kul­tu­rá­lis és nemi vonat­ko­zá­sai). Az iro­dalmi ünnep­sé­gek, ritu­á­lék és az azo­kat lét­re­hozó tár­sa­dalmi közeg kul­tu­rá­lis és men­tá­lis beál­lí­tó­dá­sai mel­lett ennek jegyé­ben vizs­gá­lan­dóak az írói fog­lal­ko­zás mint élet­forma és élet­stra­té­gia meg­szü­le­tése és módo­su­lá­sai, ahogy nyo­mon köve­tendő az iro­da­lom inf­ra­struk­tú­rá­já­nak és gaz­da­ság­ta­ná­nak a moz­gása (az egyé­nitől az állami mece­na­tú­ráig és a pia­cig). Mód­szer­ta­ni­lag tekintve, szük­sé­günk lesz mik­ro­tör­té­neti, men­ta­li­tás­tör­té­neti, gaz­da­ság­tör­té­neti, csa­lád­tör­té­neti, kul­tu­rá­lis ant­ro­po­ló­giai vizs­gá­la­tokra vagy eset­ta­nul­má­nyokra, vala­mint akár kvan­ti­ta­tív (!) elem­zé­sekre is. A men­ta­li­tás­tör­té­neti szem­pont meg­kö­ve­tel­heti pl. nem iro­dal­már szerzők önélet­raj­zá­nak, nap­ló­já­nak, leve­le­zé­sé­nek elem­zé­sét is. [Itt súlyos alap­ku­ta­tási és forrás-hiányok. Kér­dés, behozható-e menetközben.]

E három aspek­tus (poé­tika-, eszme- és tár­sa­da­lom­tör­té­net) együt­tes érvé­nye­sí­tése azért lénye­ges, mert vál­tozó módo­kon, de min­den­kor hatot­tak és hat­nak egy­másra, mint­egy egy­más­ban fejeződ­nek ki. (Vagyis az utóbbi kettő nem „tör­lendő segéd­egye­nes” (Mar­gócsy) a „tisz­tán iro­dalmi” értel­me­zés­hez). Viszo­nyuk nem vala­mely alap és fel­épít­mény, elő­tér és hát­tér meg­osz­lása sze­rint ren­dező­dik el, hanem vissza­csa­to­lá­sok rend­sze­re­ként. Maga az esz­té­ti­kum, a szép tapasz­ta­la­tá­nak (vala­mi­kor a 18–19. szá­zad for­du­ló­ján előálló) lehető­ség­fel­té­te­lei is vala­mi­ként e három együt­tes függ­vé­nye­ként adód­nak (vagy enyész­nek el, mint nap­ja­ink­ban: vö. design). Vagyis nem vala­mely esszen­ci­á­lis „iro­dal­mi­ság”, akár vál­tozó vagy egy pon­ton tör­té­ne­ti­leg „tisz­tán” előálló meg­je­le­né­seit keres­sük, hiszen az iro­da­lom, amennyi­ben a kul­túra része, szük­ség­kép­pen nyelvi és eszmei-politikai-hatalmi-társadalmi meg­kü­lön­böz­te­té­sek játék­te­ré­ben mozog. Meg­kérdő­je­lez­ném tehát az „iro­da­lom” és a más­féle kul­tu­rá­lis gya­kor­la­tok közti hatá­rok szi­lárd­sá­gát (ha létü­ket nem is), még abban az idő­szak­ban is (köte­tünk jelentős része ilyen), ami­kor már úgy­mond önelvű, auto­nóm, saját sza­bá­lyai sze­rint műve­lendő és a saját nor­mái által meg­íté­lendő „iro­dal­mi­sá­got” vagy „esz­té­ti­ku­mot” téte­le­zett a kér­désről véle­ményt for­má­lók egy része vagy zöme. [Meg­koc­káz­ta­tom, ki fog derülni, hogy ez iga­zá­ból milyen rit­kán volt ez így egy­ál­ta­lán. Illetve, ha igen, min­dig vita­tott módon. Lehet­sé­ges, hogy az iro­da­lom szol­gál­tató vagy szol­gáló, vala­mely (erköl­csi, teo­ló­giai, tör­té­neti, poli­ti­kai vagy ant­ro­po­ló­giai) igaz­ság hir­de­té­sé­nek alá­ren­delt műve­lése volt a jellemző.)].

A fenti három aspek­tus köl­csön­vi­szo­nya abból is kitetsz­het, hogy az egyik­ben leját­szódó vál­to­zás vagy fej­le­mény rendre leír­ható a másik kettőre tett hatá­sá­ban. (Szinte min­den tár­gya­landó jelen­ség vala­mi­ként a met­sze­tük­ben helyez­hető el. Pél­dául a 19. szá­zad jel­lemző his­to­ri­záló műfa­jai a regétől, a bal­la­dá­tól a regé­nyen át az epo­szig egy­szerre kap­cso­lód­tak a múlt tör­té­né­szi fel­tá­rá­sá­hoz, a tör­té­ne­lem nyelvi meg­je­le­nít­hető­sé­gé­nek poé­ti­kai kér­dé­se­i­hez, illetve politikai-ideológiai-erkölcsi tar­tal­mak szán­dé­kolt közvetítéséhez.)

Poé­ti­kai újí­tá­sok­ból így adód­hat­nak eszme– és tár­sa­da­lom­tör­té­neti fej­le­mé­nyek = a magyar nyelvű iro­dal­mi­ság tér­nye­rése (kul­tu­rá­lis presz­tí­zsé­nek növe­ke­dése) hoz­zá­já­rult ahhoz, hogy a magyar nyelv tár­sa­dalmi presz­tízs­nyelvvé (az érvé­nye­sü­lés nyel­vévé) vál­jék a Magyar Király­ság­ban. A tár­sa­dalmi és az iro­dalmi érvé­nye­sü­lés nyelvi közege egy­mást erő­sítve ala­kult át: Toldy vagy Hun­falvy nyelv– és kul­tu­rá­lis iden­ti­tás­vál­tás követ­kez­mé­nye­ként immár magyar tudós­ként fog­lal­koz­hat­tak (és csi­nál­hat­tak kar­ri­ert) a magyar nyelv­vel és a magyar iro­da­lom­mal. Más pél­dát említve, a bie­der­meier házas­sági vers vagy az irány­re­gény egy­szerre vonta maga után bizo­nyos tár­sas men­ta­li­tás­for­mák vagy poli­ti­kai meggyőző­dé­sek erő­sö­dé­sét és állt elő maga is ezekből.

Esz­me­tör­té­neti fej­le­mény­ből is adód­hat tár­sa­da­lom– és poé­ti­ka­tör­té­neti vál­to­zás = a nem­zet­fo­ga­lom szá­zad­kö­zépi kitá­gu­lása együtt járt az önelvű nem­zeti iro­da­lom kép­ze­té­nek lét­re­jöt­té­vel, vala­mint az olva­só­kö­zön­ség szé­le­se­dése az álta­lá­ban vett demok­ra­ti­zá­ló­dási ten­den­ci­ák­kal vagy törek­vé­sek­kel, s mind­ezek a népi­es­ség elmé­le­té­nek és gya­kor­la­tá­nak a kibon­ta­ko­zá­sá­val. Az 1850-es évek­ben a poli­ti­kai fejlő­dés fran­cia (szag­ga­tott­ság, for­ra­da­lom, szélső­sé­gek) és angol (szer­ves, lassú, kiegyen­lítő hala­dás) vál­to­za­tai közti válasz­tás meg­ha­tá­rozta a fran­cia és az angol regény­mo­dell (moti­vá­lat­lan jel­le­mek, töre­de­zett elbe­szé­lés­mód, olcsó hatás­ele­mek, illetve moti­vált jel­le­mek, folya­ma­tos cse­lek­mény, erköl­csi pél­dá­za­tos­ság) közti kri­ti­kai válasz­tást is. A fizi­og­nó­mia vagy bizo­nyos lélek­tani néze­tek elter­je­dése a szá­zad középső har­ma­dá­ban össze­füg­gés­ben állt nem csu­pán az elbe­szélő próza jel­lem­áb­rá­zo­lá­sá­nak átala­ku­lá­sá­val, de a poli­ti­kai port­rék személyiség-felfogásával is.

Tár­sa­da­lom­tör­té­neti (vagy akár poli­ti­ka­tör­té­neti) fej­le­mé­nyek által elő­hí­vott eszme– és poé­ti­ka­tör­té­neti vál­to­zásra lehet példa az 1850-es évek poli­ti­kai alle­gó­ria­gyár­tása az iro­da­lom szá­mos műfa­já­ban (bal­lada, dal, regény, novella), de tár­sa­da­lom­tör­té­neti (ahogy gaz­da­ság– és jog­tör­té­neti) vál­to­zá­sok függ­vé­nye volt az önálló írói hiva­tás lét­re­jötte is, amely aztán maga után vont egy sor alko­tás­mód­beli vál­to­zást, illetve hang­súly­el­to­ló­dást a műfa­jok rend­sze­ré­ben. Hasonló hatás­sal lehe­tett a szá­zad­vég kapitalizálódása-iparosodása az iro­da­lom pia­co­so­dá­sára, a kul­tu­rá­lis tömeg­ter­me­lés és fogyasz­tás megjelenésére.

Beme­net

A régi­ségre vonat­kozó kon­cep­ci­ó­ban „tar­talmi töm­bök” néven sze­replő egy­sé­gek (Val­lás, Tudo­mány, Poli­tika, Egyé­ni­ség­tör­té­net, Idő és Emlé­ke­zet, Kri­ti­ka­tör­té­net) szer­ke­zeti ren­dező elv­ként a 19. szá­zadi anya­gon már nem tart­ha­tóak meg, de moti­vi­ku­san, inter­tex­tu­á­li­san annál inkább jelen van­nak, és talán alkal­ma­sak is arra, hogy vala­mi­ként szer­vez­zék a fel­dol­go­zást, ha más ará­nyok­kal is, mint a régiségben.

A Val­lás sze­repe a 19. szá­zad iro­dal­má­ban. Már a 18. szá­zad máso­dik felétől fel­lépő sze­ku­la­ri­zá­ció kimu­tat­ható az iro­da­lom tár­sa­dalmi fel­té­te­le­i­nek (a fenn­tartó intéz­mé­nyek, az értel­mi­ség tár­sa­dalmi helye és isko­lá­zott­sága) tekin­te­té­ben, de a 19. ele­jén még szá­mos lite­rá­tor egy­szer­s­mind egy­házfi is (Révai, Ver­se­ghy). A fele­ke­zeti meg­osz­lás fölötti értel­mi­ségi sze­rep jegyé­ben lehe­tett iro­dalmi har­cos­társ a refor­má­tus Kazin­czy, az evan­gé­li­kus pap Kis János és a ben­cés apát Guz­mics Izi­dor. Kazin­czy Biblia-parafrázis for­dí­tást ad ki még 1831-ben is (Szent tör­té­ne­tek…). A pré­di­ká­ció műfaja kike­rül az iro­da­lom­ból – de még Tompa Mihály is meg­je­len­teti pré­di­ká­ci­óit. Nem szá­mot­tevő a másutt nagy­ha­tású roman­ti­kus val­lá­sos­ság (vö. Coleridge: Lay Ser­mon), föl­lép viszont (a nem­zeti nyelv és alkot­mány mel­lett) a szink­re­ti­kus nem­zeti val­lási igé­nye (Köl­csey, Guz­mics), vala­mint a nem­zet­val­lás („magya­rok Istene”) kép­zete Köl­csey Him­nuszától Petőfi Nem­zeti daláig.

A kul­tusz­ku­ta­tás sokat föl­tárt egyes, az egész szá­zad­ban érvé­nye­sülő iro­da­lom­szem­lé­leti for­mák rituális-liturgikus alap­szer­ke­ze­téből, mind esz­me­i­sé­gük­ben, mind gya­kor­lati lefoly­ta­tá­suk­ban. Ezek jósze­ri­vel a kor­szak egé­szé­ben átha­tot­ták a hagyo­mány­gon­do­zás mód­jait, az egyes jelen­té­keny szerző­kön (Kis­fa­ludy Sán­dor, Kazin­czy, Petőfi, Arany) begya­ko­rolt kul­ti­kus gya­kor­la­tok vál­tozó mér­ték­ben az emlé­ke­zet egé­szé­ben újra­ter­melőd­tek. Moti­vi­kus és tema­ti­kus érte­lem­ben a bib­liai kép­zet– és nyelvi esz­köz­kész­let továbbra is erő­tel­je­sen hatott, a sze­ku­la­ri­zá­ció ebben a tekin­tet­ben lassú folya­mat. Az esz­ka­to­ló­gia illetve a meta­fi­zika iránti érdeklő­dés pró­zá­ban (Jósika, Kemény, Mik­száth) és lírá­ban (Kom­já­thy) is emlí­tésre méltó, mind affir­ma­tív, mind kri­ti­kai vagy történeti-utópikus, mind iro­ni­kus for­má­ban. A keresz­tény­ség és a pogány elő­tör­té­net viszo­nya, konf­lik­tusa alap­di­lemma a nem­zet­ként való önér­tel­me­zés­ben, vala­mely nem­zeti (tör­té­neti és iro­dalmi) hagyo­mány kije­lö­lé­sé­ben Köl­csey egyes érte­ke­zé­se­itől kezdve Vörös­marty és Arany epi­ká­ján, illetve Jókai némely regé­nyein át Beö­thy iro­da­lom­tör­té­ne­téig. A fele­ke­zeti meg­osz­lás sze­repe föl­vet­hető az iro­da­lom és az iro­da­lom­tu­do­mány tör­té­ne­té­ben egy­aránt, nem csu­pán intéz­mé­nyi tekin­tet­ben, de akár az olva­sási szo­ká­sokra tekin­tet­tel is. (Néhány példa: Sche­dius evan­gé­li­kus volta dacára-okán kapta meg a pesti egye­tem esz­té­ti­kai tan­szé­két; a szá­zad máso­dik felé­nek írónői jel­lemzően pro­tes­tán­sok; a kike­resz­tel­ke­dés jelentő­sége stb.) A nem­zeti kul­túra egy­sé­ge­sí­té­sé­nek és ter­jesz­té­sé­nek fel­té­te­lei közt is ott lehe­tett a tár­sa­da­lom nyelvezetének-szokásrendjének keresz­tény val­lási bázisa.

A Tudo­mány sze­repe. A 19. szá­zad fej­le­mé­nye a tudo­má­nyok műfaji kivá­lása az iro­da­lom­ból, de a szá­zad ele­jén még szá­mot­tevő a tan­köl­te­mény (a klasszi­cista poé­ti­kák alap­esete: vö. Szer­da­hely) jelen­léte (pl. Ver­se­ghy: A Terem­tésről). Az iro­da­lom esz­té­ti­kai auto­no­mi­zá­ló­dása elle­nére szem­betűnő továbbá, hogy a nagy­el­be­szé­lé­sek körébe sorol­ható műfa­jok­nál az érint­ke­zés jósze­ri­vel a szá­zad végéig meg­ma­rad. Első­sor­ban a közös tör­té­neti gyö­ke­rekre vissza­te­kintő (és köl­csön­füg­gé­sü­ket a szá­zad máso­dik felé­ben is meg­fo­gal­mazó) tör­té­neti műfa­jok­nál marad meg a tör­té­neti for­rás­ta­nul­mány igé­nye (regény és eposz), más­felől az esz­té­ti­kai jól­for­mált­ság igé­nye meg­ha­tá­rozó a tör­té­net­írás­ban, ahogy az epo­szi műfaj­minta is azzá lesz az irodalomtörténet-írásban. Ebben a tekin­tet­ben vala­mennyi megőrző­dik az iro­da­lom nem-autonóm jel­le­géből. Tudo­mány és iro­da­lom viszo­nya feszült­sé­get is szült: az 1850-es éve­ket egy­szerre jel­lemzi a tudo­mány­nép­szerű­sí­tés igé­nye, illetve a ter­mé­szet– és humán­tu­do­má­nyok (és a művé­szet) közt fel­lépő súlyos ideo­ló­giai, meto­do­ló­giai és érték­beli viszály, vala­mint a kettő konf­lik­tu­sos viszo­nya az „emberi” fogal­má­hoz (l. a „Tudo­mány, magyar tudós” vitá­tól a szá­zad­vég pozitivizmus-vitáiig). Az első­sor­ban iro­dalmi műfa­jok által meg­for­mált­nak érzett köz­ke­letű tör­té­neti isme­re­tek (köz­tu­da­lom) és a hiva­tássá váló tör­té­net­tu­do­mány által szol­gál­ta­tott tör­té­neti tudás (amely más­felől a társadalmi-politikai beren­dez­ke­dés legi­ti­má­ciós alap­ját is szol­gál­tatta) konf­lik­tusa az 1870-es évektől külö­nö­sen éles. Ugyan­csak a tör­té­net­tu­do­mány vonat­kozó állás­pont­ja­i­val tar­tott fent viszonyt a tör­té­neti fes­té­szet és a szín­házi dísz­let– és jelmez-használat, ahogy ezek hatot­tak a tör­té­neti epika és próza leíró-ábrázoló mód­sze­re­ire is. Vala­mi­ként a tudo­mány és az iro­da­lom viszo­nyá­hoz tar­toz­nak a vers­tani kér­dé­sek össze­füg­gé­sei a kor zene­tu­do­má­nyá­val, illetve a nyelv­tu­do­mány tör­té­ne­té­nek össze­füg­gé­sei az iro­dalmi nyelv­hasz­ná­latra vonat­kozó néze­tek­kel. Ugyan­csak szem­betűnő a pozi­ti­viz­mus tudo­má­nya­i­nak kap­cso­lata a szá­zad­vég natu­ra­lista pró­zá­já­nak dar­wi­niz­mu­sá­val és bio­lo­giz­mu­sá­val. Az 1830-as évektől lát­vá­nyos a regény­beli jel­lem­for­má­lás, sze­mé­lyi­ség­kép kap­cso­lata a fizi­og­nó­mi­á­val. Az 1850–60-as évek­ben az „iro­dalmi rea­liz­mus” elíté­lése össze­függ „realis­mus” és „huma­nis­mus” szem­ben­ál­lá­sá­val a tudo­má­nyok taxo­nó­mi­á­já­ban. Ter­mé­szet­tu­do­má­nyos néze­tek gyak­ran meg­je­len­nek egy-egy iro­dalmi műfaj sze­rep­le­hető­sé­ge­i­nek meg­íté­lé­sé­ben is: vö. Toldy és az eposz-költő jövő­be­lá­tása mint „vil­la­nyos erő”.

A Poli­tika sze­repe. Az egyes poli­ti­kai nyel­vek, szó­tá­rak, érve­lés­mó­dok for­máló ere­jét (vagy leg­alább mar­káns nyo­mait) egy­aránt meg­mu­tat­ták már a szá­zad érte­kező és elbe­szélő pró­zá­já­ban, illetve lírá­já­ban is. A szá­zad­kö­zép egyes kulcsmű­fa­jai (irány­re­gény, alle­gó­ria, bal­lada) szem­betűnően kötőd­nek poli­ti­kai érzü­le­tek­hez és igé­nyek­hez, vagy igye­kez­nek maguk is for­málni eze­ket. Lát­vá­nyos továbbá az iro­da­lom– és kul­tú­ra­ér­tel­me­zés poli­ti­zált­sága és poli­ti­kuma általában.

Egyé­ni­ség­tör­té­net, érze­lem­tör­té­net, tár­sas morál. Az egyes iro­dalmi szubjektum-formák, én-reprezentációk és érze­lem­tör­té­neti fej­le­mé­nyek terü­lete az önélet­írás, az írói leve­le­zés, illetve álta­lá­ban a líra a szá­zadelő lírai cik­lu­sa­i­tól (Lilla, Himfy) Pető­fin át a szá­zad­vé­gig, de ugyan­így az epi­tá­fium, illetve az emlé­ke­zet egyéb költői és érte­kező műfa­jai egész az emlék­be­szédig. A lírai sze­rep­já­ték ese­té­ben ennek lehető­sé­geit és kor­lá­tait is fel kell mérni: milyen én-felfogások vol­tak lehet­sé­ge­sek, melyek vol­tak üldö­zendőek (vö. az 1850-es évek Petőfi-bírálatai), vagy milyen for­mái szá­mí­tot­tak vala­mely kívül­álló pozí­ció szín­re­vi­te­lé­nek. Ide­tar­tozó prob­léma az egyéni érzelem-kifejezés és a közös­ségi meg­szó­la­lás viszo­nya, időn­kénti ellen­téte. A lírai önki­fe­je­zés 1850 után sok tekin­tet­ben kri­ti­kai til­tás vagy ellen­ja­val­lat alá került, jól­le­het az évti­zed leg­nép­szerűbb költői nem a java­solt (és Arany révén pél­dá­za­tossá emelt) objektív-epikai távol­ság­tar­tás jegyé­ben alkot­tak. A nemzeti-közösségi kép­vi­se­let (a bárd­köl­té­szeti hagyo­mány) és az önki­fe­je­zés dilem­mái Arany egész pályá­ját meg­ha­tá­roz­ták, s jel­lemző módon vezet­tek az egyé­ni­ség nem­zet­kép­vi­se­letté ala­kí­tá­sá­hoz, akár maga Arany, akár Deák vagy Vörös­marty ese­té­ben. Ugyan­csak ebben a tekin­tet­ben fon­to­sak az etnikai-nemzeti önazo­nos­ság vál­to­za­tai: a hun­ga­rus–tudat, a natio–hoz vagy etni­kum­hoz tar­to­zás, az össz­nem­zeti és a loká­lis iden­ti­tás vagy a koz­mo­po­li­tiz­mus viszo­nya. (Jel­lemző jelen­ség az asszi­mi­lá­ció vál­to­za­tai: az iden­ti­tás­vál­tás név­vál­to­zás­sal [Toldy, Petőfi, Bal­lagi, Hun­falvy] vagy a név meg­tar­tá­sá­val [Henszl­man, Fran­ken­burg, Tre­fort] járó vál­to­za­tai.) Ide­tar­toz­nak a nem­zeti „csa­lá­dé­let” (Köl­csey et al.) az 1820-as, illetve a nem­zeti „tár­sas élet” prog­ram­jai (Gyu­lai) az 1850-es évektől. A nem­zet­lé­lek­tan kri­ti­kai nor­mává eme­lése: a szto­i­kus morál és mindaz, ami ebből kiszo­rul, akár roman­ti­kus (Petőfi), akár „deka­dens” (1867 utáni nem­ze­dé­kek) for­mák­ban. Ebben a tekin­tet­ben a kozmopolita-költészet vita egy­aránt mutat nem­ze­déki, men­ta­li­tás­tör­té­neti és ideo­ló­giai különb­sé­gekre. Az 1870–80-as évektől kezdődő idő­szak­ban továbbá az iro­dalmi men­ta­li­tás­for­má­kat és alko­tás­mó­do­kat is foko­zódó mér­ték­ben hatá­rozza meg az átme­net a heroikus-republikánus étosz­ból a kom­mer­ci­á­lis tár­sa­da­lom érték­rend­jébe. (Ugyan­eb­ben álta­lá­ban a moder­ni­zá­ció indi­vi­du­a­li­zá­ciós hatása.)

Idő és emlé­ke­zet. A tör­té­ne­ti­ség kép­ze­té­nek átala­ku­lá­sai alap­vetőek a kor­szak iro­dalmi tudat­vál­to­zá­sa­i­ban. A foga­lom­tör­té­neti kuta­tá­sok­kal meg­mu­tat­ható átme­net a pél­dá­za­tos tör­té­ne­tek soka­sá­ga­ként fel­fo­gott múlt és az oko­za­ti­ság vagy szer­ves­ség alap­ján bon­ta­kozó szin­gu­lá­ris tör­té­ne­lem között szem­betűnő két olyan nagy­je­lentő­ségű iro­da­lom­tör­té­neti vízi­ó­ban is, mint Kazin­czy egyedi ese­mé­nyek­kel, „A magyar lite­ra­tura tör­té­ne­te­i­vel” fog­lal­kozó Tübin­gai pályaműve és Toldy réteg­zett, de egy­sé­ges és célelvű jel­legű A magyar nem­zeti iro­da­lom tör­té­nete. (Jól­le­het a szá­zad köze­pén még Eöt­vös és Petőfi is alkal­mazta a töb­bes számú ala­kot, a „történeteket”.)

Az iro­dalmi tudat idő­szer­ke­ze­tét is meg­ha­tá­rozta, ahogy a tör­té­ne­lem pél­dák hor­do­zó­já­ból sza­bá­lyok köz­ve­títő­jévé vált, s a reform­kor­tól a „kor­szel­lem” latol­ga­tása (melyek az idő „kívá­na­tai”, „rugói”, „irá­nyai”?) nagy­ban hatott az iro­da­lom kívá­na­tos for­má­jára és vár­ható (jele­nét és múlt­já­nak képét is meg­ha­tá­rozó) jövő­jére vonat­kozó elgon­do­lá­sokra. Az emlé­ke­zés és a ter­ve­zés lehet­sé­ges viszo­nyá­nak kulcs­sze­repe szem­betűnő a nem­zeti iden­ti­tás két olyan alap­szö­ve­gé­ben, mint a Moh­ács és a Hitel: az előbbi sze­rint nem lehet­sé­ges jövő a múlt nél­kül, az utóbbi sze­rint nem lehet­sé­ges jövő a múlt alap­ján. Ez a két beál­lí­tó­dás vál­tozó hatás­fok­kal érvé­nye­sült a szá­zad folya­mán, domi­nan­ciát, hiva­ta­los jel­le­get mégis az a poli­ti­kai és tár­sa­dalmi jelen­té­sek­kel átjárt vál­to­zata nyert el, ame­lyi­ket Toldy iro­da­lom­tör­té­nete mot­tó­já­ban, Dis­ra­eli nyo­mán, úgy fogal­ma­zott meg: „a múlt hatal­munk­nak alapja”. Ennek a meggyőző­dés­nek az ere­jé­vel szem­ben a tár­sa­da­lom (állami) his­to­ri­zá­lá­sá­nak a szá­zad­vé­gen már anak­ro­nisz­ti­kus vol­tára vonat­kozó belá­tás job­bára csak iro­ni­kus kri­tika for­má­ját ölt­hette, mint Mik­száth prózájában.

Az idő nem­ze­ti­e­sí­tésének a 19. szá­zad egé­szét meg­ha­tá­rozó prob­le­ma­ti­ká­já­hoz tar­toz­nak az egyes emlékezet-felfogások, az állam-, az ere­det– és hagyomány-közösségi néze­tek sze­repe az iro­da­lom fel­ada­tára és kívá­na­tos jel­le­gére vonat­kozó (meg­jegy­zendő, hogy egy­ként vala­mely nacionalizmus-felfogás kere­tén belül maradó) elgondolásokra.

Szin­tén az idő és emlé­ke­zet köré­ben tár­gya­landó, és vehető bizo­nyos mér­té­kig vezér­fo­na­lul, a magyar iro­da­lom (és a nem­zet vagy kul­túra) jövő­be­li­sé­gé­nek két nagy (antik gyö­kerű) 19. szá­zadi alap­kép­lete: az utó­pia és az apo­ka­lip­szis. A lét­re­jö­vés és a pusz­tu­lás vízi­ója szá­mos ele­mét áthatja a kor iro­dalmi tudat­for­má­i­nak. A „magyar iro­da­lom” mint olyan maj­dani, jövő­beli lét­re­jöt­tére vonat­kozó esz­me­i­ség kimu­tat­ható Kazin­czy min­ta­kö­vető és táb­lá­za­tos logi­kájú (idő­ben zajló, de nem idő­beli) irodalom-tervezésében és az ahhoz tar­tozó sti­lá­ris és műfaji reper­toár elői­rá­nyo­zá­sá­ban; Toldy világ­iro­dalmi mér­ték­kel beol­tott orga­ni­kus nem­zeti irodalom-képében; illetve Arany­nak a népies után követ­kező, azt maj­dan fel­váltó „nem­zeti költészet”-eszményében, mely­nek lét­re­jöt­té­hez mint­egy az abban ere­dendően meg­lévő, de elhal­vá­nyult for­má­kat és tar­tal­ma­kat kell vissza­táp­lálni. (A magyar iro­da­lom mint meg­va­ló­sí­tandó utó­pia 19. szá­zadi esz­mé­jét mutatja meg, annak betel­je­sü­lése felől, Jókai az És mégis mozog a földben (1870), ami­kor a regény Toldy Ferenc­nek (!) cím­zett elő­hang­já­ban azt nyo­ma­té­ko­sítja: immár bent vagyunk az ígé­ret földjén.)

A magyar iro­da­lom mint a jövő­ben meg­va­ló­sí­tásra váró utó­pia kép­ze­té­nek fonák­ját adja a szá­zad kul­tu­rá­lis tudat­ta­lan­ját a szá­zadelő, vagyis a „her­deri jós­lat” ismertté válása óta átjáró nem­zeti (nyelvi, kul­tu­rá­lis és/vagy etni­kai) apo­ka­lip­szis réme. Ez álta­lá­nos, min­dig meg­lévő tényező, amely időn­ként külö­nös éles­ség­gel aktu­a­li­zá­ló­dik, mint a nyelv­újí­tás ide­jén vagy az 1850-es évek­ben. Ennek a két­e­lemű, egy­szerre utó­pi­kus és apo­ka­lip­ti­kus iro­dalmi önszem­lé­let­nek az idő­beli logi­kája 1896-ban, a mil­len­nium ide­jén bizo­nyos tekin­tet­ben elérte saját vég­pont­ját. A mil­len­ni­umi ünnep­sé­gek szö­veg­ter­me­lé­sét illetően szem­betűnő, hogy egy sor rep­re­zen­ta­tív nagy­el­be­szé­lés jut konk­rét meg­va­ló­su­lás­hoz (a tíz­kö­te­tes ország­tör­té­net, Beö­thy, Riedl etc.), de anak­ro­nisz­ti­ku­san vissza­tér­nek bizo­nyos műfa­jok (óda, eposz), vala­mint meg­je­len­nek erre az idő­beli szi­tu­ált­ságra, idő­beli önma­gára csa­va­ro­dásra ref­lek­táló ironikus-paradox for­mák is (Új Zrí­nyi­ász, a ’Ha ma élne Petőfi’-körkérdés stb.).

Ez a jel­lemzően naci­o­na­li­zált, meta­fi­zi­kai idő­szem­lé­let ugyan­ak­kor min­den domi­nan­ci­ája mel­lett sem volt kizá­ró­la­gos. Az 1867 utáni idő­szak­ban az új idők, új jövők jel­sza­vai az iro­da­lom­kri­ti­kát is átha­tot­ták, s jól­le­het nem tör­tek át a hiva­ta­los idő­szem­lé­le­ten, de mar­gi­na­li­zált vol­tuk­ban is képe­sek vol­tak feszült­sé­get terem­teni hiva­ta­los és „elnyo­mott” vagy kire­kesz­tett idők között. (Vö. Gyu­lai pana­szá­val a nem­zet­meg­tartó tör­té­neti érdeklő­dés hiá­nyá­ról a századvégen.)

Az idő­ta­pasz­ta­lat szem­lé­let­for­mái között tekin­tetbe veendő a korszak-tudat, a régi és az új törés­pontja iránti figye­lem (l. Grün­wald: A régi Magyar­or­szág [1880], Az új Magyar­or­szág [1890]), az egyes műfa­jokra vagy a nem­zeti kul­túra egé­szére vonat­kozó „alapítás”-tudat, az „ala­pí­tás” tulaj­do­ní­tása, vagy a nem­ze­déki önszem­lé­leti forma és az új mint önma­gá­ban vett érték meg­je­le­nése az 1860–70-es évektől.

Az idő­szem­lé­let exp­li­cit műfa­jai: a hon­fog­la­lási eposz és a vonat­kozó alko­tói prog­ra­mok illetve kri­ti­kai kívá­nal­mak, a tör­té­nelmi regény, az utó­pi­kus iro­da­lom, az irodalomtörténet-írás. A hagyomány-gondozás emlé­ke­zet­for­má­i­nak exp­li­cit műfa­jai: szö­veg­ki­adás, kri­ti­kai és iro­da­lom­tör­té­neti kano­ni­zá­ció, emlék­be­széd stb.

A Kri­ti­ka­tör­té­net. Műfa­jai: érte­ke­zés, kri­tika, portré, élet­rajz, emlék­be­széd. Az auto­nóm kri­tika meg­je­le­nése és rétegző­dése (esszé, tanul­mány, napi­sajtó). Rendre újra­fo­gal­ma­zott, újra­ha­tá­rolt esz­té­ti­kum. Foga­lom­tör­té­neti vizs­gá­la­tok külö­nö­sen lénye­ge­sek lesz­nek olyan össze­függő, mégis réteg­zett fogal­mak jelen­té­sét illetően, mint pl. „népies”, „pórias”, „népszerű”.

Kime­net

A Kor­sza­ko­lás feje­zet­ben (l. lent) kije­lölt, az 1870-es évek végétől induló har­ma­dik sza­kasz sok min­den­ben folya­ma­tos lehet a 20. szá­zad ele­jé­vel, az „elő­ké­szí­tés” célelvű páto­sza nél­kül is. Alap­vető dilemma viszont, hogy miként egyez­tes­sük össze a 20. szá­zad modernitás-fogalmát a 19. szá­zad­ban nem csu­pán a szá­zad­vég­től jelen lévő moder­ni­zá­ció gesz­tu­sok­kal. Bizo­nyos tekin­tet­ben moder­ni­zá­ciós gesz­tus az antik idő­mér­té­kes ver­se­lés szá­zad­eleji meg­ho­no­sí­tása, de átfogó érte­lem­ben ilyen maga a nem­zeti kul­túra fogal­má­nak kidol­go­zása és érvé­nye­sí­tése is. Fonák jelen­ség ugyan­ak­kor, hogy a szá­zad­vég exp­li­cit moder­ni­zá­ciós szó­la­mai és az „új” kul­tu­sza együtt futott a szá­zad­kö­zépre jel­lemző nem­zeti elv ekkori intéz­mé­nyes és ideo­ló­giai kiteljesedésével.

Mi szól az ellen, hogy a 19. szá­za­dot a moder­ni­tás részé­nek tekint­sük? Pél­dául az inven­ció kor­lá­to­zott sze­repe. A neo­klasszika nyelvi és esz­mei után­kép­zés­ben gon­dol­ko­dott, jól­le­het kép­vi­selői­nek saját önké­pé­ben és tör­té­neti meg­íté­lé­sé­ben is járult ehhez az újdon­ság, a meg­újí­tás tudata: Kazin­czyt mint „kez­de­tet” emle­ge­tik a szá­zad középső har­ma­dá­tól. A klasszi­cista köl­té­szet „poe­tica inventio”-ja ugyan­ak­kor nem jelen­tett töb­bet, mint tra­di­ci­o­ná­li­san adott, örö­költ for­mai és tema­ti­kus kere­tek eseti, de nem kre­a­tív (önki­fe­jező, ihletből fakadó) kitöl­té­sét. A népi­es­ség elmé­lete felől ugyan­ak­kor aligha elkép­zel­hető vagy javallt az egyéni inven­ció: „Első és leg­na­gyobb inven­tor a nép…”. (Arany, Zrí­nyi és Tasso, X. 334.) Az egyéni lele­mény helyett a közös hagyo­mány veendő tekin­tetbe: „vala­mely költő előtt annál szű­kebb tere nyí­lik e rész­ben az inven­ci­ó­nak, minél kevésbé ölel­heti föl az eset­le­gest, a min­den­na­pit, minél inkább tisz­tán emberi alapra uta­sítja őt a köl­te­mény­faj, amely­ben dol­go­zik.” (Arany, Zrí­nyi és Tasso, X. 333). Az epo­szi hitel fogalma (a nép tudal­má­ban élőre ala­po­zott, abba vissza­táp­lált művé­szet) fel­té­te­lezte a „lég­ből kapott”, vagyis inven­ci­ó­ból fakadó iránti ellen­szen­vet. (l. Arany 1854-es önélet­rajzi leve­lét.) Ezért elíté­lendőek Vörös­marty kis­epo­szai, mint a fan­tá­zia ter­mé­kei. (Arany, Zan­dir­hám–bírá­lat, XI. 10–12.) Az inven­ció elve­té­sé­nek jelentő­sége a szá­zad máso­dik felé­ben a műfa­jok tág köré­nek „epo­szi­a­so­dá­sára”. Az iro­da­lom nem egyéni tel­je­sít­mény, hanem a nem­zet meg­nyi­lat­ko­zása vagy írok együt­tes teljesítménye.

Mi szól amel­lett, hogy a 19. szá­za­dot a moder­ni­tás részé­nek tekint­sük? A 18. szá­zad végé­vel előálló álta­lá­nos kul­tu­rá­lis vál­to­zá­sok okán az egész innentől induló (a 2. és a 3. köte­tet magá­ban fog­laló) kor­szak nevez­hető volna Moder­ni­tás­nak. Ennek a 20. szá­zadi modern­ség­től eltérő lép­tékű moder­ni­tás­nak a jel­lemző fej­le­mé­nyei: az antik reto­ri­kai hagyo­mány csök­kenő hatása; az iro­da­lom fogal­má­nak átala­ku­lása (a mimézis-elvű, az olva­sóra tett hatásra fóku­száló gya­kor­la­tias poé­ti­ká­tól a művész érzel­meit vagy kép­zelőe­re­jét kife­jező, auto­nóm terem­tett művé­szeti világ­hoz); az ember-fogalmának átala­ku­lása (az élet­ve­ze­tést meg­ha­tá­rozó erköl­csi stb. ins­tan­ciák egyé­nen kívüli lété­nek téte­le­zé­sétől a töb­bi­ektől és a ter­mé­szettől egy­aránt elkü­lö­nült, önmeg­ha­tá­rozó, egyedi belső mély­ség tételezéséig).

Fejezet-típusok

Az eddig vázolt szem­lé­leti és tema­ti­kus pers­pek­tí­vák mel­lett a tár­gya­lás szer­ke­ze­ti­leg a követ­kező­kép­pen tago­lódna. Négy feje­zet­tí­pus­ban dol­goz­nánk, melyek cent­ru­má­ban a 19. szá­zad iro­dal­má­nak reprezentatív

1) műfa­jai,

2) köze­gei és hor­do­zói,

3) intéz­mé­nyei,

4) tár­sa­dalmi sze­re­pei, terei és funk­ciói állnak.

Az egyes vizs­gá­lati met­sze­tek­ben, mon­dani sem kell, nem fejlő­dés­tör­té­ne­tet adnánk, bár néhány­ban van bizo­nyos kifejlő­dési irá­nya az ott tár­gya­landó fej­le­mé­nyek­nek. A dolog egé­sze (a 19. szá­zadi „magyar­or­szági iro­dal­mak tör­té­nete”) mégis inkább az ebben a négy aspek­tus­ban meg­mu­tat­kozó fej­le­mé­nyek integ­ráns, ám nem töret­len, az ellent­mon­dá­so­kat is bemu­tató elbe­szé­lé­sé­nek alak­ját öltené. Ennek ese­mé­nyei nem-kontinuus közeg­ben zaj­la­nak, amennyi­ben alap­vető jelentő­ségű foly­to­nos­sá­gok mel­lett érvé­nye­sül­nek egy­idejűt­len­sé­gek is (cso­mó­pon­tok, töré­sek, eleve funk­ció­ta­lan vagy önma­gu­kat túl­élő, ese­ten­ként újra aktu­a­li­zá­lódó zár­vá­nyok, illető­leg a „túl­ter­me­lés” önfel­szá­moló, kiüre­sítő hatása).

Kellő teret adnánk a nem-kanonikus, az emlé­ke­zetből kihul­lott (vagy bele sem került), de a maguk ide­jé­ben nagy­ha­tású szerzők­nek, műfa­jok­nak, hor­do­zók­nak (pl. a ponyva), tár­sa­dalmi sze­re­pek­nek és funk­ci­ók­nak, a fogyasz­tott és az utóbb kano­ni­zált iro­da­lom különb­sé­gé­nek (regény vs. eposz). (Vagyis nem az a kano­ni­kus íté­let­mon­dás érvé­nye­sülne, misze­rint pél­dául az 1870-es évek iro­dal­mi­lag „üres”-nek tekint­hető, mert ekkor a nép­színmű helyet­te­síti a „valódi iro­dal­mat” [Németh G. Béla].) Az egyes idő­sza­kok ideo­ló­giai önszem­lé­lete mel­lett meg­fe­lelő helyet kap­ná­nak a „kar­ne­váli” műfa­jok (pl. paró­dia, tra­vesz­tia, por­no­grá­fia stb.). (Annál is inkább, mert sok­szor az derül ki, hogy még az alan­tas vagy iro­da­lom­alatti regisz­te­rek is, mint pél­dául Nagy Ignác bűn­ügyi tör­té­ne­tei a Magyar tit­kokban (1844–45), a nem­zeti dis­kur­zus szó­la­mait szö­vik tovább, egy­szerre affir­ma­tív és sza­ti­ri­kus éllel.)

1, Műfa­jok

A műfaji meg­kö­ze­lí­tés azért vehető elsőd­le­ges­nek, mert így egy­be­fog­ható poé­ti­kai szö­veg­ér­tel­me­zés és ese­mény­alapú iro­da­lom­tör­té­net, a rend­szer­szerű struk­tú­ra­le­írás és a tör­té­neti vál­to­zá­sok elbe­szélő fel­mé­rése. A műfaj nem pusz­tán for­má­lis enti­tás, hanem olyan beszéd­mód, amely egy­szerre kerete és része a szö­ve­gek­nek: a maga két­irá­nyú auto­ri­tá­sá­ban (egy­szerre auto­ri­záló és auto­ri­tást igénylő lét­mód­já­ban) köz­ve­tít nyelvi meg­for­má­lás és beszéd­sza­bá­lyo­zás között. Vagyis átbol­tozza a fel­dol­go­zás for­má­lis és kon­tex­tu­á­lis aspek­tu­sait: meg­kí­vánja az esz­té­ti­kai, reto­ri­kai, nar­ra­tív vizs­gá­la­to­kat, ugyan­ak­kor a maga rend­szer­szerű nor­má­i­val, domi­náns és alá­ve­tett pozí­ci­ó­i­val magán viseli a tár­sa­dalmi és ideo­ló­giai, kul­tu­rá­lis és poli­ti­kai erő­vo­na­lak nyo­mait is, sőt, álta­lá­ban azok kife­jező­dé­sé­nek, konf­lik­tu­saik tere­pé­nek számít.

A műfa­ji­ság a kom­mu­ni­ká­ció min­den­kori alap­szer­ke­zete. A műfaj­ban való alko­tás disz­kur­zív kény­szere (az inno­vá­ció és a hagyo­mány meg­vál­toz­ta­tá­sá­nak szán­dé­ká­val egye­tem­ben) az iro­da­lom lét­mód­jául, álta­lá­ban az iro­dalmi alko­tá­sok lehető­ségi fel­té­te­léül szol­gál. A 19. szá­zad iro­dal­má­ban ez azért lehet külö­nö­sen érvé­nyes, mert a kor­szak (alko­tói, befo­ga­dói és kri­ti­kai) önszem­lé­le­té­ben és gya­kor­la­tá­ban a műfaj-kategóriák alap­vető és nyílt sze­re­pet ját­szot­tak. Az adott műfaj­ban való alko­tás szán­déka meg­ha­tá­rozta a művek lét­re­jöt­tét, jel­le­gét, fogad­ta­tá­sát. Az alkal­ma­zandó műfaji kon­ven­ci­ókra vonat­kozó meggyőző­dé­sek meg­ha­tá­roz­ták, miként olvas­tak, mit vár­tak és mit vár­tak el egy-egy szö­veg­től. Az (alko­tói vagy olva­sói) műfaj­vá­lasz­tás­ban állás­fog­la­lás, érték­té­te­le­zés rej­lik, poé­ti­kai, ideo­ló­giai és tár­sa­dalmi közös­ség­hez tar­to­zást egy­aránt jelez­het, a műfa­jok adott idő­szak­ban érvé­nyes rend­szere pedig világ­ér­tel­me­zést sugall.

A műfa­ji­ság szol­gál­tatja a vál­to­zás egyik haj­tó­ere­jét az iro­da­lom­ban. A műfaj nyi­tott kate­gó­ria, ame­lyen min­den új mű módo­sít: új műfa­jok is régiek átala­kí­tá­sá­val (inver­zió, áthe­lye­zés, kimoz­dí­tás, kom­bi­ná­ció) léte­sül­nek. A műfa­jok tör­té­ne­tét meg­ala­po­zás, foly­ta­tás és vál­to­zás egy­idejű­sége, az elvá­rá­sok állan­dó­sága illetve vál­to­zé­kony­sága, vala­mely minta köve­tése illetve fel­for­ga­tása (paró­dia, iró­nia) közti feszült­ség jel­lemzi. A műfa­jok vál­to­za­tos és vál­tozó, egy­szerre kons­ti­tu­tív és szub­ver­zív jel­legű, egy­szerre nor­ma­ál­lító és nor­ma­szegő műkö­dé­sé­ben azt kutat­juk, hogy a 19. szá­zad egyes idő­sza­ka­i­ban mely műfa­jok műve­lése révén írtak iro­dal­mat, művelőik milyen célo­kat tűz­tek ki és milye­ne­ket való­sí­tot­tak meg, az egyes műfa­jok­nak kik vol­tak a cím­zett­jeik és kik a befo­ga­dóik, s egy-egy műfaj hasz­ná­lat­ba­vé­te­le­kor a célok, a cse­lek­vé­sek és hatás­gya­kor­lá­sok miféle rendje raj­zo­ló­dott elő. Ebben a soha nem moti­vá­lat­lan, hanem min­dig deter­mi­nált műkö­dés­ben leké­pez­hető az iro­da­lom műve­lé­sé­nek tör­té­neti dina­mi­kája, meg­úju­lási képes­sége, illetve az iro­dal­mi­ság vál­to­zé­kony mivolta, össze­füg­gése a közön­ség réte­ge­i­vel, olvasási-befogadási szo­ká­sok­kal, köz­ve­títve a tár­sa­dalmi közeg és azon szö­veg közt, amely vála­szol ezen közeg fel­hí­vá­sa­ira és igényeire.

A műfa­jok rend­szere egy­szerre tekint­hető (A) egy önma­gát saját belső inter­ak­ciói foly­tán sza­ka­dat­lan moz­gás­ban tartó, inno­va­tív közeg­nek, illetve (B) az elkép­zel­hető vagy enge­dé­lye­zett beszéd­for­mák hatal­mi­lag sza­bá­lyo­zott együt­te­sé­nek. (A): egy­más­tól elszi­ge­telt, idő­ben állandó, vagy csak saját rend­szer­tani roko­na­ik­kal kap­cso­la­tot tartó műfa­jok kép­zete helyett műfaj­rend­szerrel szá­mo­lunk, vagyis műfa­jok többé-kevésbé szisz­te­ma­ti­kus meze­jé­vel, mely­nek ele­mei egy­idejű­leg köl­csön­ha­tás­ban és elkü­lön­böző­dés­ben áll­nak, egy­szerre mutatva hie­rar­chi­kus struk­tú­rát és rizo­ma­ti­kus bur­ján­zást. (Vala­mi­nek a meg­je­le­né­sé­vel valami más eltűn­het, vagy éppen meg­újul­hat: a poszt­ro­man­ti­kus regény tér­nye­ré­sé­vel az 1840-es évekre eltű­nik a hero­i­kus román, de inten­zí­vebbé válik a novel­lisz­tika.) (B): a kodi­fi­kált műfaj­rend­szer lényegi sze­re­pet ját­szott annak sza­bá­lyo­zá­sá­ban, hogy mely kul­tu­rá­lis ter­mé­kek miként vol­tak hasz­ná­lan­dók, illetve milyen kul­tu­rá­lis ter­mé­kek jöhet­tek létre egy­ál­ta­lán. A műfaji elvá­rá­sok tehát tár­sa­dalmi kör­nye­zetbe, tár­sas meg­egye­zé­sek körébe ágya­zott hatalmi tech­ni­kák is, ame­lyek meg­szab­ják, hogy a kul­tu­rá­lis intéz­mé­nyek, az isko­la­rend­szer, a könyv­ki­adás, az iro­da­lom­kri­tika, a kánon milyen típusú műve­ket tart szá­mon, milye­nek for­gal­mát és olva­sá­sát irá­nyozza elő. Adott idő­szak­ban bizo­nyos műfa­jo­kat támo­gat­nak pályá­za­tok vagy díjak, de a műfaji kon­ven­ciók hely­zete is vissza­hat az okta­tás­po­li­ti­kára vagy a könyv­ki­adók üzleti ter­ve­ire. Egyes műfa­jok emel­ke­dése vagy hanyat­lása tehát poli­ti­kai, gaz­da­sági és tár­sa­dalmi átren­dező­dé­sek eredő­je­ként is végbe mehet, de maguk is tük­rö­zik az utóbbiakat.

A „magyar iro­da­lom” lét­re­ho­zása vagy műve­lése a szá­zad során jel­lemzően vala­mi­lyen műfaj­rend­szer fel­épí­té­sét vagy fenn­tar­tá­sát jelen­tette. A műfaj­rend­szer befo­lyá­so­lá­sá­nak (alko­tói vagy kri­ti­kai) szán­déka ezért kötő­dött kul­tú­ra­fej­lesz­tési vagy (nem­zeti és/vagy erköl­csi cél­zatú) peda­gó­giai célok­hoz. A szá­zad­kö­zép iro­dalmi pályá­za­tai és kri­ti­kái pél­dául rendre a köz­ér­zü­let­ben kíván­tak vál­to­zást elő­idézni vala­mely műfaj vagy vala­mely műfaj bizo­nyos módon való műve­lé­sé­nek elő­térbe állí­tá­sá­val. Ezen egy­szerre gon­dozó és fel­ügyelő törek­vé­sek mögött inten­ci­o­ná­lis funk­ciók, ideo­ló­giai és/vagy poé­ti­kai érték­ren­dek, cél­kép­ze­tek áll­nak. Jósze­ri­vel min­den irány­zat, szem­lé­let, alko­tás­mód – a magyar iro­da­lom meg­va­ló­sí­tandó vagy ere­dendő for­má­jára vonat­kozó elgon­do­lása jegyé­ben – a kívá­na­tos műfaji rend­szerre, illetve egyes műfa­jok műve­lé­sé­nek miként­jére vonat­kozó beje­len­té­sek­ben öltött tes­tet. Ezt hol egy-egy jelen­té­keny iro­dal­már, hol egy-egy értel­mezői közös­ség, hol egész intéz­mé­nyek támo­gat­ták. A vonat­kozó néze­tek egy­részt rend­szer­tani kér­dé­sek­ben fog­lal­tak állást (melyek az átve­endő és melyek az elve­tendő ide­gen műfaji min­ták), más­részt tör­té­neti tekin­tet­ben vizs­gál­ták felül a műfaj­gya­kor­la­tot (melyik műfaj idő­szerű, elő­re­mu­tató vagy ide­jét­múlt: pl. az epo­szi és drá­mai kor vitája, a regény és az eposz idő­szerű­sé­gé­nek kér­dése), illetve azt keres­ték, hogy mi illesz­ke­dik a magyar iro­da­lom ter­mé­sze­té­hez, vagy mi maradt (akár tar­tós jelen­léte elle­nére is) ide­gen attól. A magyar iro­da­lom vélel­me­zett ter­mé­sze­tétől vagy vélel­me­zett fejlő­dési irá­nyá­tól ide­gen­nek érzett ele­mek kár­hoz­ta­tása (a rímes idő­mér­té­kes ver­se­léstől a rea­lista regény elve­té­séig). A meg­ho­no­sí­tandó vagy kizá­randó műfa­jok köré­nek kije­lö­lése, az átvé­tel vagy a műve­lés kívá­na­tos mód­já­nak kije­lö­lése a szá­zad ele­jén jel­lemzően az egye­te­mes és örök esz­té­ti­kai érté­kek (klasszi­cista műfaj­ká­non), a szá­zad középső sza­ka­szá­ban jel­lemzően a (roman­ti­kus) nem­zet­jel­leg esz­mé­nyé­nek jegyé­ben ment végbe. (A pre­fe­rált műfa­jok helyén­va­ló­nak tekin­tett műve­lése mel­lett tekin­tet­tel kell lenni lap­pangó, látens vagy ellen-műfajrendekre, par­ti­ku­lá­ris műfajválasztásokra.)

A műfaj­rend­szer idő­be­li­sé­gére nézve hol inva­ri­áns, esz­mé­nyi struk­tú­rá­val, hol tör­té­neti folya­mat­tal, ezen belül hol az ava­tot­tak szük­sé­ges beavat­ko­zá­sá­val, hol orga­ni­kus kifej­lés­sel szá­mol­tak. Ha hanyat­lást álla­pí­tot­tak meg, álta­lá­ban a pre­fe­rált műfaj­rend­szer hát­térbe szo­ru­lá­sá­nak, fenye­ge­tett­sé­gé­nek, jelen­té­keny tartalmi-formai módo­su­lá­sá­nak (vagy egyes jegyei túl­bur­ján­zá­sá­nak, mint az 1850-es évek­ben a „kel­me­i­ség” ese­té­ben) az ide­jén jutott efféle követ­kez­te­tésre Toldy és Gyu­lai, de Arany János is.

A műfaj­rend­szer­ben min­dig vala­mely kul­tú­ra­közi átvé­tel, app­li­ká­ció vagy adap­tá­ció érvé­nye­sült.1 Az átvé­te­lek érkez­het­tek a sajáttá tett klasszi­kus hagyo­mány­ból, az egy­korú kül­földi iro­dal­mak­ból, vagy a hazai nem-magyar nyelvű iro­dalmi kul­tú­rák­kal folyó inter­ak­ci­ó­ból. (Ebbe a vál­tozó világ­iro­dalmi káno­nok hie­rar­chi­ája is bele­ját­szott.) A klasszika ide­jén a műfaj­rend­szer föl­épí­tése nyíl­tan vala­mely nem-saját meg­ho­no­sí­tá­sát fel­té­te­lezte, de a nem­zeti elvű irodalom-felfogás ide­jén az önelvű kibon­ta­ko­zás kép­zete szin­tén a más nem­ze­tek­nél ész­lelni vélt fejlő­dési sémá­kat alkal­mazta (még ha az attól való elté­rés, elma­ra­dás, vagy a hiány felől nézve is, mint a cseh király­ud­vari kéz­irat ese­té­ben). Az adap­tá­ció igye­ke­zete kife­jező­dött a ref­lex­szerűen alkal­ma­zott retorikai-tematikai pár­hu­za­mok­ban a magyar és a világ­iro­da­lom között (Berzsenyi/Virág: a magyar Hora­tius, Kazin­czy a magyar Goe­the, Jósika a magyar Scott, Kemény a magyar Bal­zac, a Cson­gor és Tünde a magyar Szen­ti­vá­néji álom stb.).

A műfa­jok rend­sze­ré­nek az ágen­sei leg­alább annyira maguk a szö­ve­gek, mint alko­tóik. Egy-egy műnek az adott életmű­ben elfog­lalt helye mel­lett a rend­szer­tani helye is szá­mít: Arany Széchenyi-ódáját együtt tekint­hetni azzal a tucat­nyi másik ódá­val, amely ugyan­ek­kor ugyan­az­zal a cél­lal készült: ebben (ebben is vagy ebben inkább?) ragad­ható meg az iro­da­lom egy­korú hasz­ná­lata. (Hason­ló­képp: A walesi bár­dok része a „Kont-versek” (ide­gen zsar­nok stb.) 1820-as évek óta folya­ma­tos tematikai-formai jelenlétének.)

Az egy-egy alko­tóra vagy alko­tók egy-egy cso­port­jára jel­lemző műfaj­vá­lasz­tást kije­lölő dön­té­sek és kény­sze­rek hát­te­ré­ben: hagyo­mány és tekin­tély, hatás és ins­pi­rá­ció, epi­go­niz­mus és „hatás­i­szony”, kri­ti­kusi sugal­lat, mecé­nási vagy intéz­mé­nyi meg­bí­zás és nyo­más, divat, oppor­tu­niz­mus, kiadói kény­szer, poli­ti­kai meg­fon­to­lás, alka­lom. A műfaj­vá­lasz­tás az egyéni élet­utak művé­szi logi­ká­já­nak meg­vi­lá­gí­tása mel­lett egy-egy műfaj poé­ti­kai, ideo­ló­giai vagy piaci von­ze­re­jét is jelzi.

A műfaj­rend­szer és alko­tó­i­nak vizs­gá­la­ta­kor tekin­tet­tel kell lenni az iro­da­lom ver­ti­ká­lis tago­ló­dá­sára, magas és ala­csony iro­da­lom különb­sé­gé­nek lét­re­jöt­tére, a köz­köl­té­szet és az emelt iro­da­lom köl­csön­ha­tá­sa­ira és elvá­lá­sára. Illetve az anyag sok­nyelvű­sé­gére. (A hazai neo­la­tin köl­té­szet­ben pél­dául szá­mos műfaj „meg­ho­no­so­dott” már az előtt is, hogy magya­rul írtak volna az adott nem­ben. Továbbá a magyar vál­to­za­tok sok­szor jelö­let­len for­dí­tá­sok, mint Virág Benedeknél.)

[Legyen-e műelem­zés? Lénye­ges a vala­hai és mai kánon különb­sége: a kor­társi hasz­ná­lat ideo­ló­gi­áit egy­részt ma le kell takarni ahhoz, hogy egy­ál­ta­lán olvasni tud­juk, de más­részt ezek­ben rej­lett a maguk ere­dendő műkö­dési módja. Művé­szetből emlékmű, doku­men­tum, monológ.]

2, Köze­gek és hordozók

Az iro­dalmi szö­ve­gek nem elvont, anyag­ta­lan, ste­ril tér­ben ölte­nek ala­kot, hanem adott anyagi és inf­ra­struk­tu­rá­lis viszo­nyokba íród­nak bele. Alap­vető vál­to­zá­sok követ­hetőek asze­rint, hogy egy-egy szö­veg elsőd­le­ges vagy későbbi hoz­zá­fér­hető­sége (vagy ennek hiá­nya) milyen medi­á­lis köze­gek­hez kötő­dik. A befo­ga­dás meg­ha­tá­ro­zá­sán túl a szö­veg hor­do­zó­já­nak a kér­dése iga­zá­ból a szö­veg lét­mód­já­nak (hol­lé­té­nek és hatá­ra­i­nak) a kér­dése is. A szö­veg hor­do­zó­já­tól füg­get­len, köze­gétől elváló léte absz­trak­ció. (Kér­dés, hogy a 19. szá­zad­ban efféle absz­trak­ció létrejött-e, és mikor.)

Az iro­dalmi kom­mu­ni­ká­ció tech­ni­kái és a nyil­vá­nos­ság hasz­ná­lati mód­jai. Az iro­da­lom mint tár­sas meg­nyi­lat­ko­zás kötő­dik a maga kom­mu­ni­ka­tív hely­ze­té­hez: adott szö­veg­tí­pus bizo­nyos köze­gek­ben jelen­het meg, bizo­nyos hely­ze­tek­ben han­goz­hat el (írás­ban vagy szó­ban, nyom­ta­tás­ban vagy kéz­irat­ban, nyil­vá­no­san vagy magányosan).

A lehet­sé­ges hor­do­zók: kéz­irat, levél, könyv, folyó­irat, napi– és idő­szaki sajtó, anto­ló­gia, alma­nach, évkönyv, ponyva, füze­tes soro­zat stb. Ezek sza­bá­lyoz­zák a lehet­sé­ges műfa­jok, for­mák és témák körét is. Emel­lett adott olva­só­ré­te­gek­hez is kötőd­nek: bizo­nyos tekin­tet­ben lét­re­hoz­nak olva­só­ré­te­ge­ket, pél­dául a könyv­tár­hasz­ná­lók szem­ben a könyv­vá­sár­lók vagy pony­va­fo­gyasz­tók tár­sa­dalmi vagy ízlés­beli státuszával.

A 19. szá­zad a nyom­ta­tási kul­túra kitel­je­se­dé­sé­nek és sta­bi­li­zá­ló­dá­sá­nak kor­szaka. A kor egé­szét meg­ha­tá­rozó folya­ma­tok: a nyom­da­ter­mé­kek és az olva­sók szá­má­nak pár­hu­za­mos növe­ke­dése. Fel­gyor­suló előál­lí­tás, nagyobb pél­dány­szám. Szé­le­sebb olva­só­ré­te­gek, a ter­jesz­tés átala­ku­lása. Dif­fe­ren­ci­á­lódó olva­só­kö­zön­ség (popu­lá­ris és magas), dif­fe­ren­ci­á­lódó olvas­mány­kí­ná­lat. Hori­zon­tá­lis tagolt­ság­ból ver­ti­ká­lis tagolt­ság: olvas­mány­tí­pu­sok hie­rar­chi­á­já­tól mel­lé­ren­delt vál­to­za­tos­sá­gu­kig. Az inten­zív­től az exten­zív olva­sás felé. A szá­zadelő dif­fe­ren­ci­ált tipográfia-kultuszától a szá­zad­vég stan­dar­di­zá­lódó kiadványtípusaiig.

A szá­zad máso­dik felétől a saj­tó­iro­da­lom viszo­nya a könyv­ki­adás­hoz és köny­vi­ro­da­lom­hoz. A könyv mint archi­vált tudás szem­ben a nem mara­dandó, nem megőr­zendő, hanem aktu­á­li­san hasz­nos saj­tó­kö­zeg­gel. Az érdekes/unalmas és a hasznos/haszontalan, információ-értékű/nem infor­má­ció­ér­tékű elkülönülése.

A könyv­árusi kata­ló­gu­sok vizs­gá­lata a való­sá­gos szö­veg­for­ga­lom­ról adhat képet a kano­ni­kus­sal szem­ben. A drága könyv és az olcsó köl­csön­könyv­tár viszo­nya. Sokáig közös tulaj­don­ban nyomda, kiadó és könyv­tár: össze­fo­nódó anyagi érde­kek. A for­má­tum sor­rendje és ará­nyai egy-egy szö­veg hoz­zá­fér­hető­ség­ben: soro­zat­köz­léstől a kötet­ki­adá­sig, a köny­ves­bolt­tól a köl­csön­könyv­tá­rig. A cen­zu­rá­lis sza­bá­lyo­zás hatott a kiadás mód­jára. (A szá­zad­kö­zé­pen az utó­la­gos enge­dé­lyez­te­tés gya­kor­lata meg­ha­tá­rozta a for­má­tu­mot: ha a lap szá­mára átment, jöhe­tett a költ­sé­ge­sebb könyv-formátum.)

A próza ese­té­ben a soro­zat­köz­lés (napi­lap­ban vagy füze­tes kiad­vány­ként, mind­kettő már az 1840-es évek dere­ká­tól) tár­sa­dalmi és poé­ti­kai sze­re­pére nézve már indul­tak kuta­tá­sok, de még kiak­ná­zat­lan. Ahogy szisz­te­ma­ti­ku­san azzal is alig fog­lal­koz­tak, hogy egyes szö­ve­gek, témák, szü­zsék milyen medi­á­lis áthe­lyező­dé­se­ken men­tek át a szá­zad folya­mán. (Az 1850-es évek­ben regé­nyek drá­mai átira­tai a pesti szín­pa­don. Regény­for­dí­tá­sok ván­dor­szí­né­szi szín­padra állí­tá­sai: Ivan­hoe. A peles­kei nótá­rius szá­zad közepi szín­padi vál­to­zata. A János vitéz nép­színmű­ve­sí­tése. A Cigány­báró euró­pai sikere.)

3, Intéz­mé­nyek

Meg­kü­lön­böz­te­tünk tár­sas, sze­mé­lyek­hez kötött, és esz­mei intézményeket.

Tár­sas intéz­mény alatt olyan cso­por­to­su­lást ért­he­tünk, amely a tag­ság rész­le­ges vagy tel­jes lecse­rélő­dése ese­tén is megőrzi a sza­bá­lyok, funk­ciók és az ezek­hez ren­delt rep­re­zen­tá­ciók folya­ma­tos­sá­gát (tár­sa­sá­gok, inté­ze­tek, alko­tói és olva­sói körök, sza­lo­nok, hír­la­pok és folyóiratok).

A sze­mé­lyek­hez kötött intéz­mé­nye­ket egy-egy erős értel­mező, alkotó vagy iro­da­lom­szer­vező cso­por­tal­kotó tevé­keny­sé­gé­nek erő­vo­na­lai jelö­lik ki. (Ezek helyet­te­sít­he­tik a tár­sas intéz­mé­nye­ket, mint a szá­zadelőn Kazin­czy ese­té­ben, illetve rá is tele­ped­het­nek azokra, mint a szá­zad­vé­gen Gyu­lai esetében.)

Esz­mei intéz­mény alatt tag­ság­hoz és bürok­rá­ci­á­hoz nem vagy csak köz­ve­tett módon kötődő, mégis bizo­nyos elvont egy­sé­ges­ség­gel hatni képes kul­tu­rá­lis jelen­sé­ge­ket és tényező­ket ért­he­tünk, mint a kri­ti­kai, iro­da­lom­tör­té­neti és esz­me­tör­té­neti vonu­la­tok, az okta­tás, a könyv­ki­adás, a piac (keres­ke­delmi és rek­lám­te­vé­keny­ség), a könyv­tár­rend­szer (állo­má­nyok és hoz­zá­fér­hető­sé­gük), pályá­za­tok, díjak.

A három intéz­mény­tí­pus álta­lá­ban egy­más függ­vé­nye­ként léte­sül és érvé­nye­sül: a pályá­za­tok és a díjak pél­dául esz­mei intéz­mé­nyek, kitű­zé­sük és oda­íté­lé­sük viszont tár­sas intéz­mé­nyek tevé­keny­sé­gé­hez kötő­dik. E hár­mas­ság met­sze­té­ben tár­gyal­ha­tóak olyan jelen­sé­gek is, mint az iro­dalmi kul­tusz­kép­zés, az írói hiva­tás, az íróvá ava­tás szim­bo­li­kus és konk­rét gyakorlata.

Az intéz­mé­nyek kér­dése annál per­döntőbb, mivel kor­sza­kunk­ban megy végbe rend­szer­szerű­sö­dé­sük. A 18. szá­zad és még a 19. első két évti­zede is azt mutatja, hogy a fenn­álló intéz­mé­nyek (álta­lá­ban egy­szeri és egyéni kez­de­mé­nye­zé­sek) pár­hu­za­mo­sak, funk­ci­óik átfe­dik egy­mást, nem han­gol­ják össze tevé­keny­sé­gü­ket, gyak­ran nem is tud­nak egy­más­ról. Az 1820-as évektől viszont ható­kö­rük­ben orszá­gos iro­dalmi intéz­mé­nyek áll­nak elő, fel­váltva az addig job­bára sze­mély­hez kötődő vagy regi­o­ná­lis intéz­mé­nye­ket, melyek­nek ugyan vol­tak orszá­gos kez­de­mé­nye­zé­seik, de alap­já­ban a magán­szféra és a nyil­vá­nos­ság hatá­rán létez­tek, tag­sá­guk nem cse­rélőd­he­tett ki. Az orszá­gos ható­körű intéz­mé­nyek lét­re­jöt­té­vel az iro­dalmi élet min­den új belépő­jé­nek ezek­hez képest kel­lett elgon­dol­nia lehető­sé­geit, meg­ter­vezni fel­lé­pé­sét és tevékenységét.

4, Tár­sa­dalmi sze­re­pek, terek és funk­ciók

Az iro­da­lom tár­sa­dalmi helye és hely­zete össze­füg­gés­ben áll az alko­tók illetve a befo­ga­dók tár­sa­dalmi helyé­vel és hely­ze­té­vel. Az iro­da­lom kötő­dik tár­sa­dalmi stá­tu­szok­hoz: bizo­nyos (vál­tozó körből szár­mazó) sze­mé­lyek szó­lal­tat­hat­ják meg és fogad­hat­ják be: pozí­ció, presz­tízs, fel­ha­tal­ma­zott­ság, tekin­tély vagy mind­ezek hiánya.

Az iro­dalmi tár­sas élet szö­ve­vé­nyei: ver­sen­gés, szo­li­da­ri­tás, szö­vet­ség. Hatás­i­szony és tanít­vá­nyi viszonyok.

Ide­tar­to­zik az iro­da­lom horizontális-vertikális tago­ló­dá­sá­nak jel­lem­zése is: egy­részt a regi­o­na­li­tás, más­részt a több­nyelvű­ség.

A magyar nyelvű iro­da­lom egy­kori több­köz­pon­tú­sá­gá­ból (Deb­re­cen, Sáros­pa­tak, Szép­ha­lom, Keszt­hely, Pest-Buda, Erdély), majd egy­köz­pon­túvá válá­sá­ból (Buda­pest) adódó lehető­sé­gek és kor­lá­tok. Egyes váro­sok vagy vár­me­gyék sajá­tos iro­dal­mi­sá­gá­nak tör­té­nete. Egyes táj­egy­sé­gek iden­ti­tá­sá­nak iro­dalmi kimun­ká­lása, jelen­té­ses terek meg­al­ko­tása (pl. Erdély). A nem-magyar iro­dal­mak regi­o­ná­lis köz­pont­jai, ezek átfe­dé­sei a magyar iro­da­lom köz­pont­ja­i­val. A nem-magyar iro­dalmi kul­tú­rák művelőiről és ideo­ló­gu­sa­i­ról (pl. Jan Kol­lár) ugyan­úgy készül­het­né­nek portréfejezetek.

A mul­ti­et­ni­ci­tás és a mul­ti­kul­tu­ra­li­tás különb­sé­gei és össz­já­téka. A 19. szá­zadi Magyar­or­szá­gon művelt iro­dal­mak sok­nyelvű­sé­gé­nek tekin­tetbe vétele annál fon­to­sabb, mivel maga az elkü­lö­ní­tés, mely sze­rint a magyar iro­da­lomba jel­lemzően magyar nyel­ven írott szö­ve­gek tar­toz­nak, pon­to­san ekkor jön létre. Ezen reduk­ció elemi jelentő­ség­gel bírt nem csu­pán az iro­dalmi hagyo­mány keze­lé­sére, hanem az alko­tás lehető­sé­ge­ire és kény­sze­re­ire nézve is. (A német nyelvű iro­dalmi divat­la­pok az 1840-es évek­ben három­szor annyi pél­dány­ban jelen­tek meg, mint magyar tár­saik. A köl­csön­könyv­tá­rak anyaga még a szá­zad köze­pén is töre­dék­ben tar­tal­maz magyar nyelvű köny­ve­ket: pl. a szom­bat­he­lyi­nek még 1851-ben is csak a 10 %-a.) (A több­nyelvű­ség sze­repe a kri­ti­ka­tör­té­net­ben: 1817-ig, a Tudo­má­nyos Gyűj­te­mény meg­in­du­lá­sáig a magyar szerzők magyar tár­gyú recen­ziói zöm­mel német nyel­ven, bécsi és német (jénai, lip­csei) folyó­ira­tok­ban jelen­tek meg. 1817 előtt nem vált el egy­más­tól a német és magyar nyelvű kri­tika: pl. Sche­dius Lajos iro­dalmi kri­ti­ká­kat, könyv­is­mer­te­té­se­ket is közlő hazai lap­jai szin­tén német nyelvűek: Literä­ri­scher Anze­iger für Ungern [1798–1799] és Zeitschrift von und für Ungern [1802–1804]).

A több nyel­ven is pub­li­káló szerzők (a szá­zad ele­jén a német mel­lett a latin is) ese­té­ben (és az álta­luk művelt műfa­jok fényé­ben) mi ösz­tö­nözte az eseti vagy álta­lá­nos nyelv­vá­lasz­tást, adott eset­ben a nyelv­vál­tást. Nem­csak külön­böző nyel­vek és kul­tú­rák együtt­élé­sé­vel szá­mol­hatni, hanem egy ma már isme­ret­len mér­tékű és jel­legű, egyéni és cso­por­tos több­nyelvű­ség­gel is. A 18–19. szá­zad for­du­ló­ján az alko­tás– vagy írás­mó­dot kevésbé deter­mi­nálta az anya­nyelv, egy-egy szerző nyelv­vá­lasz­tása műfa­jon­ként más és más lehe­tett, illető­leg ugyan­azon műfaj műve­lése eltérő nyel­ven­ként, eltérő kul­tu­rá­lis kódokra tekin­tet­tel más-más poé­ti­kát követ­he­tett egy­azon alkotó ese­té­ben is. Ekkor a nyelv­vá­lasz­tás nem a nem­zeti hova­tar­to­zás kinyil­vá­ní­tá­sá­val állt össze­füg­gés­ben, – hiszen a sok­nyelvű­sé­get adott eset­ben felül­ír­ták az ideo­ló­giai pozí­ciók – a szá­zad máso­dik felé­ben viszont már job­bára igen. Ekkor, a több­nyelvű alko­tás ese­ten­kénti megőr­zé­sé­vel, az ideo­ló­giai alapú és nem a válasz­tott műfajra tekin­tet­tel lévő nyelv­csere volt a jellemzőbb.

A több­nyelvű­ség fönn­ma­radó dilem­mái: még Henszl­man is adott ki német nyelvű folyó­ira­tot, ezzel szem­ben Bajza 1843-ban: ne legyünk „haszon­ta­lan polyg­lot­tok”! A szá­zad­vég nem­ze­ties homo­ge­ni­zá­ciós törek­vé­se­i­vel szem­ben külö­nö­sen érde­kes lehet a nem­zeti elv­vel szem­ben föl­mu­ta­tott kom­pa­ra­tív kísér­let: Meltzl Hugó polyg­lot­tiz­mus–prog­ramja az általa és Bras­sai Sámuel által szer­kesz­tett kolozs­vári Össze­ha­son­lító Lapokban. (Ugyan­csak náluk a cigány­ság iro­dal­má­nak feltérképezése.)

A sok­nyelvű­ség tekin­tetbe vétele mel­lett a magya­rul művelt iro­da­lom sem tekint­hető nyel­vi­leg egy­sé­ges­nek. Ver­ti­ká­lis és hori­zon­tá­lis tagolt­sá­gát a szép­iro­dalmi minő­ség egy bizo­nyos értel­me­zése utóbb elfedte: fog­lal­kozni kell a köz­köl­té­szet és a szó­beli kul­túra pro­duk­tu­ma­i­val, tekin­tetbe veendőek az iro­dalmi nyelv­hasz­ná­lat regi­o­ná­lis elté­ré­sei, illetve az iro­dalmi és köz­nyelv különb­sé­gé­nek tudata. Milyen viszony­ban volt egyes idő­sza­kok iro­da­lom­fo­galma a magyar nyelv kér­dé­sé­vel: kik és milyen meg­fon­to­lás­ból töre­ked­tek egy­sé­ges iro­dalmi nyelvre, kik és milyen meg­fon­to­lás­ból szá­mol­tak hete­ro­ge­ne­i­tás­sal? Az egyes vál­to­za­tok és réte­gek dif­fe­ren­ci­ált­sá­gá­ból a „magyar nyelv” milyen szinguláris-egységes iden­ti­tása állt össze? A nyelv­újí­tás­tól mint az egyéni szép­írói nyelv­te­rem­tés túl­haj­tá­sá­tól (a magyar nyel­vek bábeli soka­sága a tör­té­neti foly­to­nos­sá­got és a közös meg­ér­tést veszé­lyez­teti) a szá­zad­vé­gen az asszi­mi­lá­lódó nem-magyar anya­nyelvű etni­kai cso­por­tok révén meg­vál­tozó nagy­vá­rosi magyar nyelvig.

Bizo­nyos vetü­le­te­i­ben ide­ke­rül­hetne a for­dí­tás kér­dése is. (Más vonat­ko­zá­sai pedig a műfaj­tör­té­neti feje­zetbe.) Sok­nyelvű közeg­gel illetve a magyar nyelv ver­ti­ká­lis és hori­zon­tá­lis tagolt­sá­gá­val szá­molva a for­dí­tás kér­dé­sé­nek nagy hang­súlyt kell kap­nia. Mikor mi volt a más nyelvből s a más nyelvre for­dí­tott művek stá­tusa és funk­ci­ója, mikor mik vol­tak a for­dí­tás cél­jai, alap­el­vei és mód­sze­rei, milyen mér­ték­ben és miként intéz­mé­nye­se­dett a for­dí­tás? (Ere­deti mun­kák­kal egy­ség­ben és egyen­ran­gúan tekin­tett for­dí­tá­sok­tól a műfor­dí­tás önál­ló­su­lá­sáig, a műfor­dí­tói hiva­tás meg­szü­le­té­séig.) Az egyes for­dí­tá­sok nyelve mennyi­ben illesz­ke­dett az egy­korú magyar iro­dalmi nyelv­vál­to­za­tok­hoz és mennyi­ben ide­jét­múl­tak­hoz, mennyi­ben adott egy-egy, utóbb „szö­veg rang­jára” emel­ke­dett, műfor­dí­tás nyelve ösz­tön­zést a magyar nyelvű alko­tá­sok szá­mára is.

Az iro­da­lom tár­sa­dalmi hasz­ná­la­tá­nak körébe tar­to­zik a finan­szí­ro­zás kér­dése: az iro­da­lom (esz­té­ti­kai) önelvű­sé­gé­nek esz­méi és a kul­túra mint ter­me­lés finan­ci­á­lis kere­te­i­nek feszült­sége. Az esz­té­ti­zá­lódó (és nem­ze­ti­e­sedő) iro­dalmi kul­túra önképe már a szá­zad ele­jén a gaz­da­ság ellen­fo­gal­ma­ként jele­nik meg: vö. Kazinczy–Berzeviczy-vita a „Szép­ség” és az „Arany” pri­má­tu­sá­ról. Kul­túra és gaz­da­ság a kettő prog­ram­szerű szét­vá­lasz­tása elle­nére is átjárja egy­mást: az iro­da­lom auto­nó­mi­á­já­nak állí­tása pár­hu­za­mos a gaz­da­sági tevé­keny­ség­ként és szel­lemi tulaj­don–for­ma­ként való elis­mer­te­té­sé­nek igye­ke­ze­té­vel. (Lásd Toldy és a szerzői jogi tör­vény szor­gal­ma­zása, illetve a kul­túra társadalmi-gazdasági értékével kap­cso­la­tos viták az 1850-es évektől.)

Az iro­da­lom finan­szí­ro­zási for­mái (mece­na­túra és piac, gyűj­tés és pályá­zat, szerzői kiadás és írói segé­lye­zés) alap­jel­lemzői egy-egy idő­szak iro­dal­mi­sá­gá­nak. A szá­zad ele­jén az iro­da­lom job­bára még gaz­dál­kodó bir­to­ko­sok műked­velő tevé­keny­sége (Kazin­czy, Kis­fa­ludy Sán­dor, Ber­zse­nyi), vagy a meg­él­he­tést biz­to­sító egyéb (pl. egy­házi) tevé­keny­sé­gek járu­lé­kos kísérője. A szá­zad köze­pére az iro­da­lom beke­rül a meg­él­he­tési tevé­keny­sé­gek közé: az írói meg­él­he­tés lét­re­jötte gyö­ke­re­sen más iro­dalmi mezőt és habi­tu­so­kat jelöl ki. S ha a köl­té­szet „Geschäft”-volta irri­tálta is Aranyt vagy Tom­pát, nem kerül­het­ték meg az ezzel való szám­ve­tést. A szá­zad­vé­gen a kul­tu­rá­lis tömeg­ter­me­lés meg­je­le­né­sé­vel az iro­da­lom hagyo­má­nyos fel­ada­tai (nyelv­pal­lé­ro­zás, nem­zet­ne­ve­lés, szó­ra­koz­ta­tás) is új ará­nyo­kat kapnak.

Az iro­da­lom­nak mint gaz­da­sági vál­lal­ko­zási for­má­nak a meg­je­le­nése (szerző és kiadó szá­mára egy­aránt) együtt a vonat­kozó jogi kere­tek (szerzői jog, jog­díj) vál­to­zá­sa­i­nak a fel­mé­rése. A művé­szeti alko­tás munkaként való értel­me­zé­sé­nek meg­je­le­nése. A hono­rá­rium tör­té­nete. A kul­tu­rá­lis tevé­keny­sé­gek vál­tozó sze­repe a tár­sa­dalmi „mun­ka­meg­osz­tás­ban”. A szá­zad máso­dik felé­ben szem­betűnő a sza­bad­pi­aci elvek és a nem­zeti pro­tek­ci­o­niz­mus ellen­téte. Az utóbbi Fried­rich List ipar­vé­delmi néze­te­i­nek 1840-es évek­beli meg­je­le­né­sét követően (Véd­egy­let) nagyon hamar kiter­jesztő­dik a kul­tu­rá­lis ter­mé­kek meg­íté­lé­sére is. A dua­liz­mus ide­jén ebben a szel­lem­ben a nem­zeti iro­dalmi ter­mé­kek védelme a fordítás-irodalommal, mint a hazai ter­me­lést hát­rál­tató kul­tu­rá­lis import­tal szemben.

Igen jelentős fej­le­mény az 1840-es évek­ben a Tízek Tár­sa­sá­gá­nak sza­bad­pi­aci elve­i­nek érvé­nye­sü­lése. A szá­zad össz­ké­pét tekintve viszont ennél is jelentő­sebb (ideo­ló­giai) jelen­ség az iro­da­lom közös­ségi szol­gá­lat­ként való fel­fo­gása, vagyis vala­minő aján­dék- vagy áldo­zat–öko­nó­mi­ába soro­lása. Az egyéni érdek­kö­ve­tésből előálló köz­jó­val szá­moló piaci fel­fo­gás­sal szem­ben a köz­jó­ért való tevé­keny­ke­dés (repub­li­ká­nus gyö­kerű) éto­sza az irodalom-felfogásban: a nem­zet­szol­gá­lat és a „nem­zet nap­szá­mo­sai” mito­lo­géma az írói és kul­tu­rá­lis tevé­keny­sé­gek meg­íté­lé­sé­ben. A nem­zet– vagy társadalom-szolgálati funk­ció ideo­ló­gi­ája egé­szen az esztétika-ellenességig ter­jed­he­tett (vö. A falu jegyzője–vita).

Alap­vo­nás tehát a piacel­le­nes­ség: maga a kiter­jedt pályá­zati rend­szer (juta­lom­té­tel, doná­ció, ado­mány) is a piaci elv alter­na­tí­vá­ját kívánta lét­re­hozni és fenntartani.

Az iro­da­lom finan­szí­ro­zá­sá­nak kér­dése miként kap­csolja össze a heroikus-arisztokratikusból a kom­mer­ci­á­lis tár­sa­da­lomba való, az 1870-es évektől bon­ta­kozó átme­net ref­le­xi­ó­ját és a meg­vál­tozó erény-fogalmakhoz (közjó szem­ben az önér­dek­kel) való viszonyulást?

Az iro­dalmi keres­ke­de­lem. Az egy­irá­nyú kul­tu­rá­lis import kép­zete helyett a sok­nyelvű biro­da­lom kul­tu­rá­lis cse­re­ke­res­ke­delme. Mikor­tól és milyen mér­ték­ben szá­mol­hatni magyar kul­tu­rá­lis export­tal: magyar művek kül­földi vagy orszá­gon belüli, de ide­gen nyelvű for­dí­tá­sa­i­val, vala­mint magyar ere­detű vagy jel­legű műfa­jok ható­ké­pes­sé­gé­vel más nyelvi vagy kul­tu­rá­lis köze­gekre (nép­színmű, operett)?

Az iro­da­lom mint alko­tás és befo­ga­dás, illetve mint ter­me­lés és fogyasz­tás össze­füg­gés­ben a Köze­gek és hor­do­zók fejezettel.

Port­rék

A szerzői portrék az egyes kor­sza­kok végén kap­ná­nak helyet, s vissza­utal­ná­nak a négy fejezet-tömbben már kifej­tet­tekre: az egyes alko­tói utak poé­ti­kai vonat­ko­zá­sai a műfaj­tör­té­neti feje­ze­tekre, az írói fog­lal­ko­zás élet­stra­té­giái a tár­sa­dalmi sze­rep­le­hető­sé­gekre stb.

Kor­sza­kok

A kor­sza­ko­lás min­dig neuralgikus-hisztérikus pont. Óha­tat­la­nul nar­ra­ti­vi­zál, tota­li­zál, homo­ge­ni­zál, hie­rar­chi­zál, tele­o­lo­gi­zál, teo­lo­gi­zál, stb. Ha a fel­dol­go­zást probléma-központúvá tesszük, elke­rül­het­jük a kor­sza­ko­lás­ban rejlő érték­té­te­le­zést, vagy csök­kent­het­jük ennek súlyát. Mind­azon­ál­tal fel­té­te­lez­het­jük: létez­nek (külön­böző lép­tékű) tör­té­neti folya­ma­tok és ezek­nek van­nak (külön­böző lép­tékű) fej­le­mé­nyeik. Nehe­zen tagad­ható, hogy az idő­ben van­nak foly­to­nos­sá­gok és különb­sé­gek. A vál­to­zá­sok vala­hon­nan vala­hová jut­nak el, s ha tör­té­net­for­mába ren­dez­zük őket, akkor kiraj­zol­nak vala­mely struk­tu­rá­lis cél­kép­ze­tet is, ez azon­ban nem fel­tét­le­nül ideologikus.

Ha a kor­sza­ko­lást, sza­ka­szokra osz­tást tel­je­sen elhagy­nánk, ez sem volna kép­te­len­ség, akkor viszont nem tud­nánk kellő éles­ség­gel meg­mu­tatni egy sor jelentős idő­beli különb­sé­get, ami végső soron oda vezetne, hogy nem értel­mez­nénk kellően a maguk helyén egyes idő­ben távoli, bár hason­ló­nak fel­tűnő jelen­sé­ge­ket. De azt sem lát­nánk talán kellő éles­ség­gel, hogy egy sor idő­ben távoli jelen­sé­gek közt milyen foly­to­nos­ság áll fönn.

A szá­zad kor­sza­kokra bon­tá­sá­ban a négy fejezet-típusban kife­je­zett aspek­tu­sok [(1) műfa­jok és alko­tóik, 2) köze­gek és hor­do­zók, 3) intéz­mé­nyek, 4) tár­sa­dalmi sze­re­pek, terek és funk­ciók] jel­lemzői­nek alap­vető meg­vál­to­zá­sát igye­kez­tem meg­ra­gadni. Lehet­sé­ges, hogy az itt java­solt idő­rendi beosz­tás nem felel meg mind­egyik aspek­tus min­den vál­to­zá­sá­nak, már csak azért sem, mert nem ugyan­azon idő­lép­ték sze­rint men­nek ben­nük végbe vál­to­zá­sok. (Vajon a pre­fe­rált műfa­jok körének-hierarchiájának átren­dező­dése, vagy a hor­do­zók és köze­gek cse­réje megy végbe gyor­sabb ütem­ben?) Lehet­sé­ges, hogy ez a beosz­tás a való­sá­gos­nál éle­sebb vál­to­zá­sok létét sugallja, de az is lehet, hogy éppen elfed bizo­nyos vál­to­zá­so­kat, ame­lyek akár újabb idő­beli dif­fe­ren­ci­á­lást köve­tel­né­nek meg.

Két lényegi törés­pont­tal szá­molva, három sza­kasz jelöl­hető ki:

~1800 és 1825–30 között,

1825–30 és 1878–82 között,

1878–82 és ~1900 között.

Ezt a három idő­sza­kot érzem jel­lemzően eltérő alap­kon­di­ci­o­nált­sá­gú­nak. Van­nak köz­tük foly­to­nos­sá­gok, de éles töré­sek is. Szán­dé­kom sze­rint nem saját belső, önkö­rük­ben való tör­té­ne­tük lenne a lénye­ges, bár van nekik az is, hanem tömb­ként való saját­szerű­sé­geik és egy­más­tól való külön­böző­sé­gük. Ha a négy fejezet-típus szer­ke­ze­té­ben tár­gyal­juk őket, akkor talán leg­in­kább a 20. szá­zad kötet mód­szer­ta­ná­ban föl­ve­tett „kar­to­grá­fi­ára” emlé­kez­tető képet adhat­nak majd ki.

A három kor­sza­kot a követ­kező nevek­kel lát­nám el:

A klasszi­kus (egye­te­mes) iro­dal­mi­ság (műfaji és sti­lisz­ti­kai rend­sze­ré­nek) után­kép­zése és (magyar nyelvű) kiépí­tése (~1800 – 1825–30)

A nem­zeti iro­da­lom (kép­ze­té­nek) lét­re­ho­zása és érvényesítése

(1830 – 1878–82)

A modern pol­gári nyil­vá­nos­ság iro­dal­má­nak kez­de­tei (és a historizálás-nemzetiesítés intéz­mé­nye­sü­lése) (1878–82 – 1900)

Nyil­ván­való, hogy az egyes idő­sza­kok anyaga jóval szí­ne­sebb és össze­tet­tebb annál, mint amit a kor­szak­ne­vek leír­nak. Mégis, nagyobb tör­té­neti lép­ték és táv­lat felől nézve a címek­ben jelöl­te­ket látom jel­lemző­nek, illetve eze­ket jel­lemző­nek látom. (Az „egye­te­mes” vagy a „nem­zeti” kife­je­zés biz­to­san fel­idéz érté­ke­lést is, de sze­rin­tem van leíró jelen­té­sük. Ebben az érte­lem­ben hasz­nál­nám őket.)

A követ­kezők­ben meg­pró­bá­lom jel­le­mezni az egyes idő­sza­ko­kat, illetve vala­me­lyest indo­kolni, miért így és miért ezeket.

~1800 – 1825–30

A klasszi­kus (egye­te­mes) iro­dal­mi­ság (műfaji és sti­lisz­ti­kai rend­sze­ré­nek) után­kép­zése és magyar nyelvű kiépítése

Ebben az idő­szak­ban az egye­te­mes (euró­pai) művelő­dés és a nem­zeti jel­leg viszo­nyá­ban az előbbi a hie­rar­chi­zált, bár az utóbbi is hatóképes.

Meg­ha­tá­rozó jelen­ség­nek a klasszicista-klasszikus műfaj­rend­szer után­kép­zé­sére, meg­ho­no­sí­tá­sára vonat­kozó (jórészt prog­ram­szerű és ideo­lo­gi­kus) törek­vé­se­ket látom. A szá­zadelőn van még sze­repe a barokk rep­re­zen­tá­ció sze­mi­o­ti­kai modell­jé­nek: a rend­sze­re­zés, a kicse­rél­hető jelölők (bota­ni­kai ana­ló­giák: Földi, Cso­ko­nai) taxo­nó­mi­á­já­nak, amely maga is össze­füg­gés­ben áll az antik-klasszikus min­ta­kö­vető, műfaji, stiláris-lexikai és hang­nemi sza­bá­lyo­zás­sal. Az imi­tá­ciót meg­újító után­zás (Nachah­mung) egy­szerre poé­ti­kai és morá­lis köve­tés, az élet­forma ismét­lése. Ebből fakad az alan­tas­ság (köz­nyelv és komi­kum) til­tása vagy kor­lá­to­zása. A mito­ló­giai uta­lás­rend­szer dominanciája.

Itt nem nem­zeti jel­legű iro­dal­mi­ság­ról van szó, hanem az álta­lá­nos, nem­ze­tek feletti Iro­da­lom esz­mé­jé­nek meg­va­ló­sí­tá­sá­ról, mely álta­lá­nos eszme az egyes nem­zeti iro­dal­mak­ban fejeződ­nék ki. A cél ennek az elvont esz­mény­nek a lehető­sé­gig tel­jes után­kép­zése a saját köré­ben, a meg­fe­lelő (euró­pai) műfaj és stí­lus­kész­let magyar nyelvű meg­va­ló­sí­tá­sá­val. Esze­rint az iro­dalmi beszéd­mó­dok tel­jes­sége a műfa­jok tel­jes­sé­gé­ben való­sul meg, amely egy­szer­s­mind vala­mely emberi tel­jes­sé­get is kiad: a műfa­jok (sza­tíra, elé­gia, idill stb.) mint „érzés­mó­dok” (Schil­ler) ant­ro­po­ló­giai típu­so­kat is kife­jez­nek. Itt a műfa­jok és beszéd­mó­dok meg­ho­no­sí­tása nem egy­más rová­sára megy vagy mehet végbe: min­den műfaj a maga helyén fon­tos­nak szá­mít. [»> szem­ben a szá­zad későbbi idő­sza­ka­i­val, ami­kor majd az lesz a fon­tos, hogy mely műfa­jok és miként fejez­he­tik ki a (2) par­ti­ku­lá­ri­san nem­ze­tit vagy éppen a (3) modernt.]

Ebben a sza­kasz­ban a műfaji nor­mák hatása alap­vető az egyes életmű­vek lét­re­jöt­tére és fogad­ta­tá­sára. Az egyes szerzői életmű­vek tuda­tos műfaj­vá­lasz­tási dön­té­sek men­tén bon­ta­koz­nak: Virág és Ber­zse­nyi óda­költő­ként lesz­nek elis­mer­tek, Cso­ko­nai kife­je­zet­ten eposz­költővé igye­kez­nék válni. Egy-egy műfaj adott érték és stí­lusszintje még a fia­tal Köl­csey szá­mára is meg­ha­tá­rozó: 1817-ben Ber­zse­nyi episz­to­láit a poé­zis „korcs neme­ként” jellemzi.

A magyar műfaj­rend­szer ide­gen műfor­mák meg­ho­no­sí­tása révén való kiépí­tése: a meg­va­ló­sí­tandó műfaj­rend­szer ide­a­li­ter már készen áll, egyes helye­i­nek kitöl­tése a magyar iro­dalmi nyelv aktu­á­lis tel­je­sítő­ké­pes­sé­gé­nek a függ­vé­nye (ennek fej­lesz­té­sére utal­nak a csi­no­so­dás dis­kur­zu­sai). Az időt­len klasszicitás-eszmény kései után­kép­zése vagy meg­kö­ze­lí­tése raj­zolja ki a hala­dás idő­be­li­sé­gét: elvi hiá­nyok és teo­re­ti­kus poten­ci­a­li­tá­sok a tel­jes­ség­hez képest. Ez az ideo­lo­gi­kus prog­ram a magyar kul­túra elma­ra­dott­sá­gá­nak vagy kis­ko­rú­sá­gá­nak a kép­ze­téből táp­lál­ko­zott, s táp­lálta azt maga is.

A klasszika után­kép­zé­sé­nek a jegyé­ben lehet értel­mezni a kor­rek­ciós elvet: a soha be nem fejez­hető szö­veg kép­zete sze­rint az írás nem a szerző önki­fe­je­zése. (Még Cso­ko­nai is kész javí­tani a halott Dayka ver­sein.) Az után­kép­zés gesz­tu­sai körébe tar­to­zik továbbá pél­dául a „magyar Horác” stb. kije­lö­lése, de a „közép­szerű ori­gi­nál” és az „első­rendű for­dító” közötti, később meg­for­duló érték­kü­lönb­ség téte­le­zése. A for­dí­tás funk­ciói: pal­lé­ro­zó­dás, isme­ret­ter­jesz­tés, nyelvi képes­sé­gek fel­mu­ta­tása, illetve átsa­já­tí­tás, sajáttá tétel, integ­rá­lás: a Kazin­czy Ferenc Mun­káji – Szép Lite­ra­túra sem tesz különb­sé­get ere­deti és for­dí­tás közt.

Kimu­tat­ható átren­dező­dés az elmélkedő-leíró-didaktikus írás­mód­tól a szubjektív-vallomásos felé, de ennek eseti gesz­tu­sai nem szá­mol­ják föl a köl­té­szet műve­lé­sé­nek előírt­sá­gát és imi­tatív jel­le­gét. A szen­ti­men­ta­liz­mus hatása össze­függ­het az önki­fe­je­zés igé­nyé­nek a meg­je­le­né­sé­vel, de az újfent a klasszi­kus imitáció-elv ere­jét jelzi, hogy a „poe­tica inven­tio” nem jelent töb­bet adott gon­do­lat, érzés, vagy indu­lat adott műfaji-stilisztikai sema­tika alap­ján való meg­ver­se­lé­sé­nél. A meg­for­má­lás egye­di­sége hatá­ro­kon belül érvé­nye­sül­het, az egyéni jel­leg nem nyúl­hat túl az örök for­má­kon. (Cso­ko­na­i­nál is egy­szerre van jelen a prog­ram­szerű szub­jek­ti­vi­tás és az imi­tá­ciós gesz­tus­rend­szer, a szub­jek­tu­mot külsőd­le­ges reto­ri­kai leírás tár­gyává tevő, illetve az önki­fe­jező lelkiállapot-kibeszélés, szubjektív(ra fik­ci­o­na­li­zált) beszéd­ak­tus: pl. A tiha­nyi ekhó­hoz, A Magá­nos­ság­hoz. (De ettől még nincs szó „roman­ti­kus világteremtésről”.)

A min­ták után­zá­sára szo­rí­tot­tak, illetve azt szol­gál­ták, a min­tá­kat hoz­zá­fér­hetővé tevő köl­té­szet­tani pél­da­tá­rak (Beis­pi­el­samm­lung) és ezek isko­lai okta­tása. Nem köve­tel­mény a tar­talmi ere­de­ti­ség, ugyan­arra az inventio-ra több­féle műfaj és beszéd­mód választ­ható. A fel­dol­go­zandó téma az elsőd­le­ges: ezért lehet elő­ször pró­zá­ban meg­fo­gal­mazni a ver­set (vö. Lilla-dalok), vagy eltérő vers­for­má­ban (Mil­tont hexa­me­ter­ben, Anak­re­ónt Édes Ger­gely jam­bi­ku­san és magya­ro­san is) vagy egye­ne­sen pró­zá­ban for­dí­tani: pl. Kazin­czy az Osszi­ánt és Pyr­kert, Bes­se­nyei Miltont.

Két­ség­te­len ugyan­ak­kor, hogy az adott tárgy alka­lom­szerű meg­ver­se­lése mel­lett meg­je­le­nik vala­mely ihlet-szerű kép­zet is (Cso­ko­nai, Alkal­ma­tos­ságra írott ver­sek elő­be­széde: „a nem tudom micsoda jó ízű elan­da­lo­dás, boru­lás, ragad­ta­tás”; Köl­csey Ber­zsenyiről: „soha­sem a tárgy­tól veszen lel­ke­se­dést, hanem önma­gá­tól” (1817)). Illetve vala­mely tárgy­tól elvá­lasz­tott esz­té­ti­kai szem­lé­let, a szép auto­nó­mi­ája (Kazin­czy: „egyedűl Artis­tá­nak kívá­nok tekin­tetni; a ki a Táb­lán nem a Suje­tet, hanem a Festő mun­ká­ját, etset­jét, s tüzét nézi”, Bács­me­gyey­nek…, 1789.)

A vonat­kozó feje­ze­tek karak­tere:

1) műfa­jok

Klasszi­kai: óda, eposz-epopeia, tra­gé­dia, episz­tola, epig­ramma etc.

Szen­ti­men­tá­lis: levél, levél­re­gény, „poé­tai román”, ver­ses rege etc.

A regény mar­gi­ná­lis és poé­ti­ka­i­lag prob­le­ma­ti­kus: fel­vi­lá­go­so­dott tan­re­gény (Ver­se­ghy), barokk állam­re­gény (Bessenyei).

2) hor­do­zók és közegek

kéz­irat, levél, könyv

3) intéz­mé­nyek

helyi és sze­mély­hez kötött

4) tár­sa­dalmi szerepek

sze­ku­la­ri­zá­ció: fele­ke­zeti meg­osz­lás fölötti értel­mi­ségi szerep

liter­ary gentle­man, műked­velő bir­to­kos, egyházfi

az állam­kö­zös­ségi szem­lé­let emlékezetformái

a kul­tú­rá­ban része­sü­lés for­mái: belé­pés és befo­ga­dás

az ízlés arisz­tok­ra­tiz­musa szem­ben a kul­tu­rá­lat­lan tömeg­gel (Pöbel)

[»> ettől eltér a 2. sza­kasz közös­ségi és a 3. sza­kasz állami kultúrafelfogása]

egyedi mece­na­túra, önfinanszírozás

1825–30 – 1878–1882

A nem­zeti iro­da­lom (kép­ze­té­nek) lét­re­ho­zása és érvényesítése

Ebben az idő­szak­ban az egye­te­mes művelő­dés és nem­zeti jel­leg viszo­nyá­ban az utóbbi a hie­rar­chi­zált, bár az előbbi is hatóképes.

Meg­ha­tá­rozó törek­vés­nek a nem­zeti kul­túra lét­re­ho­zá­sát (kita­lá­lá­sát, fel­ta­lá­lá­sát…), fel­mu­ta­tá­sát, érvé­nye­sí­té­sét látom, mint immár nem egyéni vagy cso­por­tos, hanem közös­ségi vál­lal­ko­zást. Ennek ellent­mon­dá­sos­sá­gát jól fejezi ki, hogy Köl­csey úgy lehet képes mint­egy meg­ala­pí­tani ezt a dis­kur­zust, hogy a „saját ere­jé­ben fel­éb­redő poé­tai szel­lemről” (Nem­zeti hagyo­má­nyok) éppen annak meg­ra­gad­ha­tat­lan­sá­gát nyo­ma­té­ko­sítva szól. Az ellent­mon­dá­sos­ság, meg­ala­poz­ha­tat­lan­ság ugyan­ak­kor kevéssé csor­bí­totta ennek a kép­zet­kör­nek a ható­ere­jét. Ezért adód­ha­tott pél­dául a nem­zeti kul­túra vélel­me­zett saját­szerű­sé­gé­nek közép­ponti sze­re­péből (fogalmi kény­szerű­ség­gel és nem adat­szerű alá­tá­masz­tott­ság­gal) a 19. szá­zadi iro­dalmi tudat olyan kulcs-fikciója, mint a „magyar ősköltészet”.

A sajá­telvű iro­dalmi nem­zeti kul­tú­rá­nak a miben­léte, hol­léte (tár­sa­dal­mi­lag, nyel­vi­leg, föld­raj­zi­lag) válik prob­lé­mává és fel­adattá. A magyar műfaj­rend­szer belső for­rá­sok­ból való meg­úju­lá­sá­nak vagy kitel­je­se­dé­sé­nek elői­rá­nyo­zása (nem­zeti hagyo­má­nyok, népi­es­ség, pol­gá­ro­sí­tás), fenn­tar­tá­sá­nak, megőr­zé­sé­nek, rög­zí­té­sé­nek, reha­bi­li­tá­ci­ó­já­nak vagy vissza­te­rem­té­sé­nek az igye­ke­zete. [«< A „nem­zet” az első sza­kasz­ban inkább téma, itt viszont keret vagy horizont.]

Átme­net a hun­ga­rus, a natio, a pat­ria fogal­ma­i­tól a nem­zet­hez mint az irodalom(történet) ágen­sé­hez. A nép­szel­lem (Volks­ge­ist) fogalma: az egyes népek­nek saját jog­rendje, nyelve, zenéje, tánca, köl­té­szete, mito­ló­gi­ája stb. van. (Kemény: „A tár­sa­da­lom orga­ni­kus élet, maga az öntu­da­lom­mal bíró nép”, Még egy szó, 1851; Csen­gery: „nem­zeti öntu­dat”, A hős­köl­te­mé­nyekről álta­lá­ban, 1853; Ipo­lyi: „álta­lá­nosb nép­tu­dat”, Magyar Mytho­lo­gia, 1854.)

A klasszi­kus kánon helyébe a nem­zeti múlt klasszi­ku­sai kerül­nek, ugyan­azok­kal a funk­ci­ók­kal. Az 1. sza­kasz mito­ló­gia uta­lás­rend­sze­rét viszony­lag gyors leváltja a (közös­nek érzett) nemzeti-történeti téma– és referencia-készlet. (Köl­csey, Rákos nim­fá­já­hoz: természet-istennő helyére magyar tör­té­nelmi nimfa; Vörös­marty vagy Ipo­lyi magyar mito­ló­gi­ája etc.) Míg az 1. sza­kasz­ban a magyar nyelv pro­zó­diai tel­je­sítő­ké­pes­sége az után­kép­zés szol­gá­la­tá­ban áll, itt a nem­zeti vers­idom prob­lé­mája a genuin magyar iro­dal­mi­ság kér­dé­sévé lesz.

A saját és a meg­ta­nu­landó ide­gen ellen­téte Köl­cseytől. Az ide­gen befo­lyás vagy csak jobb híján elfo­gad­ható, vagy csu­pán addig játsz­hat jóté­kony sze­re­pet, amíg be nem tölti a magyar iro­da­lom­fejlő­dés­ben kisza­bott ösz­tönző funk­ci­ó­ját. (A hexa­me­ter és más latin vers­for­mák ide­ge­nek: Arany, Irá­nyok, XI, 163.)

A népi kul­tú­rára ala­puló önmeg­ha­tá­ro­zás: elha­tá­ro­ló­dás más nem­ze­tek és nyel­vek kul­tu­rá­lis hatá­sá­tól. De köz­ben adap­tá­ció min­den szin­ten: még a nép­köl­té­szet ori­gi­na­li­tása és auten­ti­ci­tása iránti érdeklő­dés is ide­gen esz­me­tör­té­neti fej­le­mé­nyek nyo­mán áll elő. A kul­tu­rá­lis önszem­lé­le­tet egy­ként meg­ha­tá­rozza a nyu­gati elis­mer­te­tés vágya és a loká­lis ide­gen­nel való riva­li­zá­lás (nem­ze­ti­sé­giek, osztrák-német), a szo­ron­gás és az elnyo­más kettős­sége. [Ennek érzé­kel­te­té­sére készül­je­nek port­rék a nem-magyar iro­dalmi kul­tú­rák vezető ideo­ló­gu­sa­i­ról és alko­tó­i­ról, a dia­ló­gus és a konf­ron­tá­ció for­má­ira egy­aránt tekin­tet­tel, vala­mint a nem-magyar iro­dalmi szer­ve­ze­tek, aka­dé­miák nagy­já­ból a magya­ré­val meg­egyező idő­ben bon­ta­kozó történetéről.]

A nem­zeti nagy­el­be­szé­lé­sek meg­je­le­nése. Egy­sé­ges, átfogó, a tör­té­neti közös­ség egé­szé­nek sor­sá­ról, ere­de­téről, cél­já­ról és ren­del­te­té­séről szá­mot adni képes, iga­zo­lást és meg­erő­sí­tést nyújtó műfa­jok, beszéd­mó­dok és szem­lé­let­for­mák meg­je­le­nése. Ezek már koráb­ban jelen van­nak, de az 1850-es évektől vál­nak domi­nánssá. Az 1850-es évektől a nem­zeti elv annyi­ban válik esz­té­ti­kai mér­cévé, amennyi­ben kri­ti­kai norma fakad belőle: az érték­ta­ga­dás legyő­zése és a tra­gi­kum fel­ol­dása, a közös­ségi és egyéni, poli­ti­kai és meta­fi­zi­kai „kien­gesz­telő­dés” elvárása.

Meg­ha­tá­ro­zóak a nem­ze­ti­e­sítő kul­tu­rá­lis egy­sé­ge­sí­tésre vonat­kozó cso­por­tos törek­vé­sek. [»> ezek foly­ta­tód­nak, immár intéz­mé­nye­sí­tett és álla­mi­lag irá­nyí­tott, bürok­ra­ti­ku­san fel­ügyelt for­má­ban a 3. sza­kasz­ban.] A kul­tu­rá­lis egy­sé­ge­sí­tés gesz­tu­sai: más etnikai-közösségi vagy korábbi kul­tu­rá­lis (antik, bib­liai) nar­ra­tí­vák, szim­bó­lu­mok és szer­tar­tá­sok átsa­já­tí­tása és kiter­jesz­tése; a tér és az idő nem­ze­ti­e­sí­tése; közös tör­té­nelmi múlt meg­konst­ru­á­lása (állam-, eredet-, hagyo­mány­kö­zös­ség): foly­to­nos­nak és homo­gén­nek bemu­ta­tott nem­zeti közösség.

Az iro­da­lom­tör­té­neti szem­lé­let homo­ge­ni­zá­lása: a parciális-lokális, fele­ke­ze­ti­leg, tár­sa­dal­mi­lag egy-egy cso­port­nak szóló művek­nek az egyes cso­por­tok fölötti, álta­lá­nos, össze­fog­laló és foly­to­nos elbe­szé­lésbe szin­te­ti­zá­lása. A nem­zet­nél kisebb és nagyobb közös­sé­gek (egyén, régió, nép­cso­port, tár­sa­dalmi osz­tály) kép­vi­se­le­té­nek elhá­rí­tása. (A Madách-probléma.) Erdély sze­repe sajá­tos: mint az egész idő­le­ges helyet­te­sítője, mint a tör­té­ne­ti­leg meg­sza­kadt össz­ma­gyar kul­tu­rá­lis és nyelvi foly­to­nos­ság fenn­tar­tója lehet önálló téma.

Nyelvi stan­dar­di­zá­ció. Elkü­lö­nü­lés a latin­tól és a többi for­ga­lom­ban lévő nyelv­től. A táj­nyelvű­ség til­tása (vö. Lisz­nyai et al.) Az aka­dé­miai helyes­írási sza­bály­zat és szó­tár meg­je­le­nése (1832-től).

Író­kul­tu­szok: a nem­zet­hez mint emlé­ke­zet­kö­zös­ség­hez való szo­ci­a­li­zá­ció rítusai.

[Vajon mindez a magyar­or­szági iro­dalmi kul­túra „öncson­kí­tá­sá­hoz” (Mar­gócsy) veze­tett volna? Vol­ta­kép­pen mind­ezen törek­vé­sek elle­nére sem önelvű, zárt, auto­nóm nem­zeti iro­da­lom való­sul meg, hanem olyan moz­gás­ban maradó kong­lo­me­rá­tum, ame­lyet a nem-magyar nyelvű iro­dal­mak­kal való kul­tu­rá­lis import-export viszony­la­tok, illetve a kul­tu­rá­lis hib­ri­di­tás for­mái is áthat­nak. A homo­ge­ni­zá­lás, kizá­rás, asszi­mi­lá­lás itt a fenye­ge­tett­ség vagy a hagyomány-hiány érze­téből fakadó véde­kező törek­vés. A 3. sza­kasz­tól viszont intéz­mé­nye­sen és inf­ra­struk­tu­rá­li­san alá­tá­masz­tott hatalmi törekvés.]

Az iro­da­lom nem­zeti elv­hez kap­cso­lása pár­hu­za­mos his­to­ri­zá­lásával: az iro­da­lom his­to­ri­zá­lása és a his­tó­ria irodalmiasítása.

Min­den a tör­té­ne­lem­ben nyeri el végső jelen­té­sét: az 1. sza­kasz kel­lék­szerű (vár­rom) tör­té­ne­ti­sége után álta­lá­nos szem­lé­leti, tema­ti­kai és for­mai his­to­ri­zá­lás. Ennek kulcsmű­faja: a ballada.

Kor­kí­vá­na­tok”: a nem­zet­jel­lem kor­hoz iga­zí­tása, hala­dás és pol­gá­ro­so­dás (előbb erköl­csi és csi­no­so­dás, későn gazdasági-kapitalizálódó), múlt és jelen sza­ka­dása (Szalay).

A 18. szá­zad végén: a múlt és a jelen ket­té­vá­lása. Itt: mind­kettő historizálódik.

Az ábrá­zolt múlt mint szim­bó­lum és illuszt­rá­ció. Alle­gó­ria és reprezentáció.

A jelen­kori társadalom-ábrázolás til­tása (Arany: Hebbel-bírálat.)

A for­dí­tás vál­tozó funk­ciói: a művelő­dési hatás mel­lett az önma­gá­ért való műfor­dí­tás már az 1840-es évektől (Kis­fa­ludy Tár­sa­ság Kül­földi Regény­tár, Hel­lén Könyv­tár, Shakespeare).

A kor­szak kez­de­tét kör­be­raj­zoló események:

Zalán futása (1825): lezárja az antik min­tájú hon­fog­la­lási eposz iránti vágyat, és föl­nyitja a nem­zeti for­májú irántit;

az első kri­ti­kai folyó­irat, az Élet és Lite­ra­tura meg­je­le­nése (1826);

Nem­zeti hagyo­má­nyok (1826);

az Aka­dé­mia meg­ala­pí­tása (1825);

Sche­del Esz­té­ti­kai leve­lek;

Pyrker-pör (1830) mint a nem-magyar nyelvű iro­da­lom kiutasítása.

Kazin­czy halála (1831).

[Föl­vet­hető, hogy az 1840–50-es évek for­du­lója vajon nem hozott-e annyi vál­to­zást (nem­ze­déki, műfaji, ideo­ló­giai, intéz­mé­nyi, és inf­ra­struk­tu­rá­lis tekin­tet­ben), ami indo­kolná egy újabb kor­szak­ha­tár beik­ta­tá­sát. Én amel­lett érvel­nék, hogy nem. A népi-nemzeti ideo­lo­gé­mák és poé­ti­kai pre­fe­ren­ciák folya­ma­to­sak Köl­cseytől a kései Gyu­la­iig, s a nem­ze­déki különb­sé­gek elle­nére az ideo­ló­giai, intéz­mé­nyi, inf­ra­struk­tu­rá­lis viszo­nyok is inkább kon­ti­nu­u­sak. Az 1820-as évek­ben föl­buk­kanó műfa­jok, témák és beszéd­mó­dok jó fél évszá­za­dig meg­ha­tá­ro­zóak. Arany és Vörös­marty epi­ká­já­nak szem­be­ál­lí­tása ebben a tekin­tet­ben nem törés, hanem ugyan­azon belüli különbség.]

A vonat­kozó feje­ze­tek karak­tere:

1) műfa­jok

nép­dal, bal­lada, regény, ver­ses epika, (nem­zeti nagyelbeszélések)

2) hor­do­zók és közegek

alma­nach, divat­lap, folyó­ira­tok és mel­lék­lap­jaik, könyv, füzet-sorozat

3) intéz­mé­nyek

orszá­gos ható­körű és nyilvános

4) tár­sa­dalmi szerepek

a kul­tú­rá­ban része­sü­lés for­mái: a befo­ga­dás­tól a ter­jesz­tés felé;

az ízlés közös­sé­gi­sége [«< szem­ben az 1. sza­kasz arisz­tok­ra­ti­kus és a 3. sza­kasz állami kul­tú­ra­fel­fo­gá­sá­val »>]

osztott-párhuzamos hiva­tá­sok, az írói fog­lal­ko­zás létrejötte

kiépülő piac és tovább­élő nem-piaci elemek

intéz­mé­nyi mece­na­túra, pályá­zat, köz­ada­ko­zás, segélyegylet

1878–82 – 1896

A modern pol­gári nyil­vá­nos­ság iro­dal­má­nak kez­de­tei (és a historizálás-nemzetiesítés intézményesülése)

Ebben az idő­szak­ban a kul­tu­rá­lis moder­ni­zá­ció együtt jár az előző sza­kasz­ban kimun­kált nem­zeti elv intéz­mé­nye­sü­lé­sé­vel: a moder­ni­zá­ció magá­val hozza a nem­zeti kul­túra és a klasszi­kus művelt­ség együt­tes fenye­ge­tett­sé­gé­nek érze­tét és önvé­delmi gesz­tu­sait, ahogy más­felől bizo­nyos tekin­tet­ben az iro­dalmi moder­ni­zá­ció is tuda­tos önrep­re­zen­tá­ció a nem­zeti kul­túra elle­né­ben vagy egy alter­na­tív nem­zeti kul­túra jegyé­ben. (A nem­zeti elv bürok­ra­ti­zá­ló­dása éppen bizo­nyos mér­tékű kime­rü­lé­sére mutat: a kul­tu­rá­lis naci­o­na­liz­mus akkor válik bor­nírttá, akkor veszíti el ele­ven­sé­gét, ami­kor győ­ze­del­mes­ke­dik, ami­kor intéz­mé­nye­sül, rög­zítve és kime­re­vítve azt az immár prob­lé­mát­lan­nak érzett his­to­ri­záló pátoszt, amely min­den műfajt, min­den iro­dalmi fej­le­ményt a nem­zeti iro­da­lom vagy magá­nak a nem­zet­nek a lét­re­jöt­té­ben és fenn­tar­tá­sá­ban betöl­tött sze­repe sze­rint ítél meg).

A kor­sza­kot alap­vető feszült­ség jel­lemzi: a moder­ni­zá­ció, kapi­ta­li­zá­ció pár­hu­zam­ban folyik az iro­dalmi his­to­riz­mus muze­ali­zá­ló­dá­sá­val (a múlt immár nem kincs­tár, hanem rak­tár és elren­de­zési mód). A műfaj­rend­szer moder­ni­zá­ló­dása pár­hu­zam­ban egyes műfa­jok epo­szi­a­so­dá­sá­val, emlékművé válni aka­rá­sá­val. (A műfa­jok epo­szi­a­so­dása olyan karak­ter­je­gyek jel­lemzővé válá­sát jelöl­heti, ame­lyek – szem­ben a regénnyel mint sok­nyelvű, egyéni, dia­lo­gi­kus, paro­disz­ti­kus, kri­ti­kai, és a jelen­nel hang­sú­lyo­zott kon­tak­tus­ban bon­ta­kozó műfor­má­val – az eposzra emlé­kez­tetően a nem­zeti múl­tat, a jelen vilá­gá­tól (hall­gató és ének­mondó) elkü­lö­nülő ere­det vilá­gát tekin­tik kizá­ró­la­gos tár­gyuk­nak, nem töre­ked­nek egyé­ni­es­ségre vagy kri­ti­kára, csak elfo­ga­dásra és áhí­tatra. Még Jókai is, miköz­ben regény­írá­sá­nak egyes voná­sai moder­neb­bek mint kor­tár­saié, rhap­szo­dosz tekin­tette magát, aki összegyűjti a nép tör­té­ne­teit.) Hasonló feszült­ség­ben áll a modern nagy­vá­rosi iro­dalmi kul­túra lét­re­jötte és a mil­len­ni­umi ünnep­sé­gek koreo­grá­fi­ája, iko­no­ló­gi­ája, szö­veg­faj­tái és szö­ve­gelőí­rá­sai. (pl. Beö­thy Kis­tükrében az iro­da­lom­tör­té­net a nem­zeti saját­sá­gok kuta­tá­sá­nak és muze­ali­zá­lá­sá­nak tudománya.)

Feszült­ség áll fönn abban a tekin­tet­ben is, hogy az immár a tel­jes lakos­ságra kiter­jedő nem­ze­ties kul­tu­rá­lis egy­sé­ge­sí­tés (az alsó-elkülönülő réte­gek erő­tel­jes kul­tu­rá­lis asszi­mi­lá­ci­ója, miköz­ben meg­ma­rad a fele­ke­zeti hova­tar­to­zás is, mint a talán leg­erő­sebb közös­ségi köte­lék) vol­ta­kép­pen maga sem más, mint egy­fajta moder­ni­zá­ció: a tár­sa­da­lom alfa­be­ti­zá­ci­ója is ennek folyománya.

Az állami iro­dalmi kul­túra lét­re­jötte: homo­ge­ni­zá­lódó tár­sa­da­lom, ame­lyet a (nem­zeti) kul­túra ter­je­dése egy­sé­ge­sít. Bürok­ra­ti­zá­lód­nak a tér és az idő nem­ze­ti­e­sí­té­sé­nek iro­dalmi vonat­ko­zá­sai: intéz­mé­nye­sült iro­dalmi kul­tu­szok, évfor­du­lók, ünne­pek. A bürok­ra­ti­zált nem­zeti kul­túra közös­ség­képző gya­kor­lata: ter­jesz­tés és rész­vé­tel. [Szem­ben a szá­zadelő iro­dalmi tár­sa­sá­ga­i­val: «< belé­pés és befo­ga­dás, l. ott.)

Jel­lemző, hogy újra meg­je­le­nik az állam­kö­zös­ségi szem­lé­let: l. Jókai sze­re­pét az Az Osztrák–Magyar Monar­chia írás­ban és kép­ben (1885–1902) című vál­lal­ko­zás lét­re­jöt­té­ben. Illetve sike­re­sek lehet­nek a regi­o­ná­lis témák (paló­cok, tótok). Az iro­dalmi több­nyelvű­ség mar­gi­ná­lis továbbélése.

A sok­irá­nyú feszült­sé­gek­ből adó­dóan meg­je­le­nik a hiva­ta­los és az ellen­be­széd különb­sége, a prog­ram­szerűen ellen­zéki vagy elnyo­mott kul­tu­rá­lis sze­rep, sok eset­ben éppen a nem­zeti elv kap­csán: ilyen a kozmopolitizmus-vita, illetve Gyu­lai ellen­sé­ges­sége az új nem­ze­dé­kek­kel szem­ben. Hiva­ta­los és ellen-emlékezetek, hiva­ta­los és ellen-intézmények (Petőfi Tár­sa­ság). A nem­zeti kul­túra bürok­ra­ti­zá­ló­dása és az iro­da­lom kol­lek­tív jel­le­gé­nek hivatalos-ideologikus hang­sú­lyo­zása együtt jár az indi­vi­du­a­li­zá­ci­ó­val, hete­ro­ge­ni­zá­ci­ó­val, az egyéni világ­né­ze­tek iro­dalmi érvé­nye­sí­té­sé­vel. (Az egyé­ni­nek per­sze ugyan­úgy lesz habituális-társas vagy csoport-homogenizációs jellege.)

A kapi­ta­li­zá­ló­dás hatása. A kul­tu­rá­lis naci­o­na­liz­mus szem­ben a pénz és a keres­ke­de­lem moder­ni­tá­sá­val: ennek ellen­téte Köl­csey Moh­ácsától Jókai össze­han­go­lási kísér­le­te­iig. A moder­ni­zá­ció és a nem­ze­ties his­to­ri­zá­lás intéz­mé­nye­sü­lé­sé­nek pár­hu­za­mos­sá­gára jel­lemző, hogy sike­re­sek lehet­nek az ironikus-parodisztikus for­mák (Új Zrí­nyi­ász, Besz­terce ost­roma), szem­ben a korábbi idő­szak­kal (Nagyi­dai cigá­nyok). A ver­ses regény sajá­tos sze­repe is ebben áll: öniró­nia, humor, paró­dia, a magasz­tos és az alan­tas egybemosása.

A kul­túra elsa­já­tí­tá­sá­nak vál­tozó szer­ke­zete: meg­je­le­nik a műtár­gyak (így az iro­dalmi ter­mé­kek) tömeg­ter­me­lése a közép­osz­tá­lyi fogyasz­tás vele­já­ró­ja­ként. A for­dí­tá­siro­da­lom és a bur­ján­zás­nak induló gyer­mek­iro­dalmi műfa­jok is a tömeg­ol­vas­má­nyok körében.

A műfaj­rend­szer moder­ni­zá­ló­dá­sá­nak leg­fon­to­sabb eleme a „tár­c­amű­fa­jok” domi­nan­ci­ája és az iro­da­lom elsőd­le­ges köze­gé­nek áttevő­dése a saj­tóra. Ez kife­jezi az ekkor lezajló tár­sa­dalmi (urba­ni­zá­ció, keres­ke­de­lem, ipar) és kom­mu­ni­ká­ciós vál­to­zá­so­kat, ahogy a tárca mint­egy magába sűríti a fent jel­zett kul­tu­rá­lis és poé­ti­kai feszült­sé­ge­ket is. Arany László bírá­lata Ágai Adolf Porzó tár­c­za­le­ve­lei (1877) című köte­téről azt sugallja, a tár­cát a gon­do­la­tok erköl­csi mag­vá­nak hiá­nya, a tár­gyak eset­le­ges­sége, a magán­él­mé­nyek színre vitele, az idő­le­ges fon­tos­ság és szó­ra­koz­ta­tás szán­déka jelzi (első­sor­ban női közön­ség­nek), míg ezzel szem­ben az igazi iro­da­lom tar­tós jelentő­ségű, hasz­nos, közös­ségi élmény nyújt (első­sor­ban férfi olva­sók­nak). A tárca „iro­dal­mi­at­lan­sága” itt érzé­kel­hetően együtt jár művelői és fogyasz­tói (a nagy­vá­rosi közön­ség, ezen belül az asszi­mi­lá­lódó zsidó pol­gár­ság) kul­tu­rá­lis és tár­sa­dalmi „ide­gen­sé­gé­nek” érzetével.

A nem is tisz­tán szép­iro­dalmi jel­legű tár­ca­iro­da­lom­ban (egy­aránt ide­tar­to­zik a foly­ta­tá­sos regény, a novella, a vers, a kar­co­lat, az anek­dota, a jel­lem­rajz, a vissza­em­lé­ke­zés, „a hét tör­té­nete”, a szezon-tárca, fürdői levél, úti­rajz, a glossza, az esszé, a kri­tika, a szí­ni­kri­tika, a tanul­mány, a könyv­is­mer­te­tés, az isme­ret­ter­jesz­tés) a novella (Mik­száth, Her­czegh Ferenc, Bródy, Gozsdu etc.) vezető műfajjá válása össze­függ azzal, hogy a kor rep­re­zen­ta­tív médi­uma (hír­lap és saj­tó­iro­da­lom) mit igé­nyelt és mit tett lehetővé: gyors meg­je­le­nést, azon­nali köz­lést. A kor rövid­pró­zá­já­nak műfaji sok­színű­sége (beszély, kar­co­lat, kép, rajz, tör­té­net) dina­mi­kus és nem szi­lárd műfaj­kör­vo­na­la­kat sugall.

A műfaj mennyi­ségi és minő­ségi domi­nan­ci­ája elle­nére is pejo­ra­tív meg­íté­lés alá esik mint modern-piaci és nem klasszi­kus reto­ri­kai műfaj. (Feszült­ség a műfaj-kánonnal: a novella nem sze­re­pel az isko­lai poé­ti­kák­ban; a Kis­fa­ludy Tár­sa­ság óda-pályázatokat ír ki, novel­lá­kat nem díjaz­nak, viszont a Pesti hír­lap 1881-es tár­ca­pá­lyá­za­tára két­szá­zan pályáznak.)

A kor­szak kez­de­tét kör­be­raj­zoló események:

Arany János halála, Mik­száth első sike­res novel­lás­kö­tete, a kozmopolitizmus-vita.

A vonat­kozó feje­ze­tek karak­tere:

1) műfa­jok

novella, regény, ver­ses regény, tárcaműfajok

2) hor­do­zók és közegek

sajtó, folyó­irat, könyv

3) intéz­mé­nyek

hiva­ta­los és ellenintézmények

4) tár­sa­dalmi szerepek

az írói hiva­tás­rend kiépülése

pub­li­cisz­ti­kai és szép­iro­dalmi tevé­keny­ség párhuzamban

a kul­tú­rá­ban része­sü­lés for­mái: ter­jesz­tés és rész­vé­tel

kiépült iro­dalmi piac és az állami mecenatúra

1 (Oly­kor fonák módon: a magyar tör­té­neti ala­kok (Hunya­diak, Zrí­nyi, Toldi Mik­lós?) első iro­dalmi kidol­go­zá­sai oszt­rák írók­tól az Archiv fel­hí­vá­sára.)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>