A „modern” olyan foga­lom, ame­lyet a szak­szerű és a hét­köz­napi beszéd­ben egy­aránt naponta hasz­ná­lunk, sőt több­nyire ért­jük is, mások mit akar­nak mon­dani vele, de a foga­lom kiter­je­dése, értéke nincs rög­zítve, mint ahogy az sem, hogy álla­po­tot vagy folya­ma­tot jelöl-e. A szak­szerű hasz­ná­lat kér­dé­sei előtt érde­mes egy pil­lan­tást vetni a hét­köz­napi hasz­ná­latra. Ha a minő­sí­tett jelen­ség a tech­no­ló­gia, a hasz­nos­ság, a haté­kony­ság, a tudo­mány körébe esik, akkor „modern” jelző kicsen­gése rend­sze­rint pozi­tív: „2011 tava­szára modern vil­la­mo­sok fog­ják szál­lí­tani a közön­sé­get”, „a modern aszt­ro­fi­zika állása sze­rint…” Itt büsz­kén magun­ké­nak érez­zük mind­azt, amit a tör­té­ne­lem kez­de­te­itől a huszon­egye­dik szá­za­dig az emberi kitar­tás és talá­lé­kony­ság fel­hal­mo­zott. Ugyan­ak­kor a művé­szet, az esz­té­ti­kum tárgy­kö­ré­ben a szó jelen­tése több­nyire pejo­ra­tív, vagy leg­alábbis iro­ni­kus, gya­nakvó: gyak­ran nyi­lat­ko­zunk úgy, mint T. S. Eliot öreg szín­házi macs­kája: „These modern pro­duc­ti­ons are all very well…” vagy mint Rom­há­nyi József­nél a vég­ren­del­kező szú, aki anyó­sára a vado­na­túj, szép (azaz modern) cső­bú­tort hagyja.

Ami a két­fajta kon­tex­tus­ban közös, az a „modern” fogal­má­nak végső lényege, az újdon­ság. Úgy tűnik, hogy míg a gya­kor­lati érdek­hez ren­del­hető dol­gok, jelen­sé­gek, funk­ciók köré­ben az újdon­ság von­zó­nak és érté­kes­nek szá­mít (füg­get­le­nül attól, hogy köz­vetve vagy köz­vet­le­nül van-e bár­mi­féle hatása az éle­tünkre), addig a kul­túra, az esz­té­ti­kum „érdek nél­küli” vilá­gá­ban az újdon­ság meg­íté­lése leg­alábbis ambi­va­lens. Míg egy tech­no­ló­giai tel­je­sít­mény­hez egy­ér­telmű, kvan­ti­ta­tív érték­jelző­ket ren­de­lünk (az újabb jármű gyor­sabb, tehát jobb; az újabb épü­let maga­sabb, tehát jobb stb.) addig az úgy­ne­ve­zett „humán kul­túra” köze­gé­ben nem asszo­ci­á­lód­nak ilyen mar­ke­rek az újdon­ság­hoz, sőt az újdon­ság bizo­nyos hagyo­má­nyos „szépmű­vé­szeti” funk­ciók ese­té­ben (az ide­á­lis „örök” szép­ség fel­mu­ta­tása; esz­kép­iz­mus; orna­men­tika) kife­je­zet­ten kontraproduktív.

Ez az egy­szerű meg­fi­gye­lés hasz­nunkra vál­hat akkor is, ami­kor a foga­lom szak­szerű hasz­ná­la­tát igyek­szünk beha­tá­rolni. Célunk ter­mé­sze­te­sen az, hogy a foga­lom más hasz­ná­la­ta­i­ról levá­lasszuk a „mi modern­sé­gün­ket”: azt a gon­do­lati komp­le­xu­mot, amely­hez képest leírni és rend­sze­rezni pró­bál­juk a husza­dik szá­zad magyar­or­szági iro­dalmi folya­ma­tait. Az az obli­gát kér­dés, hogy kor­szak– vagy stí­lus­fo­ga­lom­ról beszélünk-e, nem igé­nyel külön­le­ges bánás­mó­dot, hiszen ez a kér­dés pon­to­san így fel­te­hető (és hasonló logika men­tén meg is vála­szol­ható) a rene­szánsz, a barokk vagy a klasszi­ciz­mus fogal­mai ese­té­ben is. Az azon­ban a modern sajá­tos­sá­gá­nak tűnik, hogy a foga­lom értel­mébe bele­ját­szik a fen­tebb emlí­tett tech­no­ló­giai vonat­ko­zás. Első tisz­tázó gesz­tus­ként az adó­dik, hogy válasszuk külön a tech­no­ló­giai modern­sé­get és az iro­da­lom, a művé­sze­tek, a „magas kul­túra” vilá­gá­nak modern­sé­gét: ez utób­bit a továb­bi­ak­ban „kul­tu­rá­lis modern­ség­nek” nevez­zük, mivel ez a szó­össze­té­tel talán kevésbé ter­helt, mint az „esz­té­ti­kai modern­ség”. Köz­ben ter­mé­sze­te­sen szem előtt tart­juk, hogy a tech­no­ló­giai újí­tá­sok is kul­tu­rá­lis (kul­tú­rá­ból fakadó és arra vissza­ható) fej­le­mé­nyek: az össze­füg­gésre a későb­bi­ek­ben még visszatérünk.

Úgy tűnik azon­ban, hogy a tech­no­ló­giai és a kul­tu­rá­lis modern­ség kate­gó­riái nem öle­lik fel ennek a med­rét vesz­tett foga­lom­nak min­den aspek­tu­sát. Ami­kor pél­dául „a mi modern vilá­gun­kat” emle­get­jük, amely­ben élnünk ada­tott, a tech­no­ló­giai és a kul­tu­rá­lis vonat­ko­zá­so­kon kívül egye­bekre: tár­sa­dalmi és ideo­ló­giai viszo­nyokra is uta­lunk; olyas­mikre, mint a kímé­let­len sza­bad ver­seny, az elide­ge­ne­dés, a tömeg­kul­túra silány­sága vagy mani­pu­la­tív jel­lege. A modern­nek tehát van egy har­ma­dik aspek­tusa, ame­lyet most társadalmi-ideológiai aspek­tus­nak neve­zünk, és e címke alá soro­lunk min­dent, ami nem kife­je­zet­ten a tech­no­ló­giai vagy kul­tu­rá­lis modern­ség körébe tar­to­zik. Ez az aspek­tus magá­ban fog­lalja a demo­grá­fiai vál­to­zá­so­kat (váro­si­a­so­dás, ipa­ro­so­dás); a tár­sa­da­lom­szem­lé­let ezzel kap­cso­la­tos vál­to­zá­sait, vala­mint az új for­mákba ren­deződő tár­sa­da­lom értel­mes és haté­kony meg­szer­ve­zé­sére irá­nyuló ideológiákat.

Ez a három tar­to­mány ter­mé­sze­te­sen nem újdon­ság, nem spe­ci­fi­kum: az euró­pai tör­té­ne­lem és kul­túr­tör­té­net min­den kor­sza­ká­hoz hoz­zá­tar­to­zik a tech­no­ló­giai fej­lett­ség egy bizo­nyos álla­pota; a tár­sa­dalmi viszo­nyok sajá­tos elren­de­zett­sége és az ehhez tar­tozó (támo­gató vagy alá­ak­názó) ideo­ló­giák; vala­mint a kul­tu­rá­lis ter­mé­kek jel­leg­ze­tes mor­fo­ló­gi­ája: műfa­jok, tech­ni­kák, fogá­sok, témák, for­mák összes­sége. Ezek a korábbi kor­sza­kok épp abban külön­böz­nek a modern­ség­től, hogy ezek­ben e tar­to­má­nyok vilá­go­san külön­vál­tak: a barok­kot vagy a klasszi­ciz­must fogal­mi­lag is elkü­lö­nít­jük a hát­te­rük­ben álló ideo­ló­gi­ák­tól (ellen­re­for­má­ció, fel­vi­lá­go­so­dás), miköz­ben a tech­no­ló­giai vál­to­zá­sok jelentő­sége még túl kicsi ahhoz, hogy társadalmi-ideológiai vagy kul­tu­rá­lis vál­to­zá­so­kat indu­kál­jon vagy befolyásoljon.

Az eddi­gi­ek­ben annyit tet­tünk, hogy a modern­sé­get mint gon­do­lati sémát a vele egy para­dig­mába sorolt többi absz­trak­ci­ók­hoz hasonló for­mára hoz­tuk, hogy e műve­let segít­sé­gé­vel meg­ha­tá­roz­has­suk a meg­kü­lön­böz­tető jel­leg­ze­tes­sé­geit. Ez az eljá­rás azért is ígé­re­tes, mert a magyar modern­ség sajá­tos­sá­gait is lehet­sé­ges vele model­lezni, neve­ze­te­sen hogy Magyar­or­szá­gon a tech­no­ló­giai modern­ség az euró­pai tren­dek­kel lénye­gé­ben szink­ron­ban haladt, miköz­ben a társadalmi-ideológiai viszo­nyok erős lema­ra­dás­ban vol­tak ehhez képest, kés­lel­tetve a kul­tu­rá­lis modern­ség tér­nye­ré­sét. Erre a továb­bi­ak­ban még visszatérünk.

Az vilá­gos­nak lát­szik tehát, hogy a m vál­lal­ko­zá­sunk a modern­ség kul­tu­rá­lis aspek­tu­sát fogja elsőd­le­ges­nek tekin­teni, a többi aspek­tu­sok ehhez képest a félig-meddig külsőd­le­ges okok vagy követ­kez­mé­nyek sze­re­pét játsszák majd. Bonyo­lul­tabb kér­dé­se­ket vet fel az idő­beli elha­tá­ro­lás: mikor kezdő­dik a mi modern­sé­günk, és mi választja el más, korábbi modernség-fogalmaktól. Hiszen a „modern” szó közép­kori ere­detű, elő­for­du­lá­sai a 12. szá­za­dig vezet­hetők vissza. A moder­nus – pél­dául egy iro­dalmi szerzőre vagy műal­ko­tásra vonat­koz­tatva – mait, újat jelen­tett, szem­ben a clas­si­cus–szal, azaz az ókor­hoz, az antik­vi­tás­hoz tar­to­zó­val. Úgy tűnik, hogy a foga­lom­ban már akkor sem rej­lett eleve elha­tá­ro­zott érték­moz­za­nat: ha valaki az érté­kek abszo­lút meg­ha­lad­ha­tat­lan vonat­koz­ta­tási pont­já­nak tekin­tette a klasszi­kus ókort, annak a modern nyil­ván „silányt” is jelen­tett, de ez inkább csak a kon­tex­tus­ból derül­he­tett ki.

Ennél lénye­ge­sebb, hogy a „modern” fogal­má­nak beve­ze­tése azt jelzi: vala­kik ráéb­red­tek, hogy a kul­túra ter­mé­szete idő­beli, dina­mi­kus, vál­tozó, folya­mat­szerű: akár fejlő­dés­nek, akár hanyat­lás­nak ítél­jük meg a múlt­beli vonat­koz­ta­tási pon­tok­hoz képest beállt különb­sé­get, magát a különb­sé­get tuda­to­sí­tani kell. Külön fel­adat lehetne (de per­sze nem fel­tét­le­nül a mi fel­ada­tunk) annak a fel­tá­rása, hogy a kul­tú­rá­nak ez a sajá­tos „öntu­datra ébre­dése” miért épp egy jel­lemzően sta­ti­kus, inno­vá­ci­ók­ban kevéssé bővel­kedő kor­hoz köt­hető. Elkép­zel­hető, hogy a fel­is­me­rés mögött rejlő alap­él­mény épp az antik­vi­tásra való rácso­dál­ko­zás (és a vele való ele­ven kap­cso­lat vég­ér­vé­nyes elvesz­té­sé­nek tuda­to­sí­tása) lehetett.

Min­den­esetre ettől kezdve bár­mi­lyen inno­vá­ciót – essék bár a tech­no­ló­giai, társadalmi-ideológiai vagy kul­tu­rá­lis szfé­rába – lénye­gé­ben modern­nek (korá­hoz képest modern­nek) lehet nevezni. (Épp ettől az „örök modern” foga­lom­tól kell elha­tá­rolni a mi spe­ci­á­lis, husza­dik szá­zadi modern­sé­gün­ket.) Eze­ket az inno­vá­ci­ó­kat való­ban össze­köti az a jel­lemző­jük, hogy részt vál­lal­tak a közép­kori, sta­ti­kus, hie­rar­chi­kus világ­kép és világ­rend lebon­tá­sá­ban, illetve vala­mi­lyen alter­na­tív (jel­lemzően az embert a közép­pontba állító) szisz­téma kimun­ká­lá­sá­ban. Ami­kor ezek a folya­ma­tok meg­kezdőd­tek, az inno­vá­ció szfé­rái között lénye­gé­ben tel­jes szink­ron ural­ko­dott. Egy góti­kus kated­rá­lis­ról pél­dául nem­igen lehetne meg­mon­dani, hogy tech­no­ló­giai, társadalmi-ideológiai vagy kul­tu­rá­lis képződmény-e első­sor­ban. Az inno­vá­ció szfé­rái között az össze­füg­gé­sek szinte min­den kor­ban szem­be­ötlőek, de vigyázni kell a leegy­szerű­sí­té­sek­kel. Azt pél­dául túl­zás lenne kije­len­teni, hogy a könyv­nyom­ta­tás fel­ta­lá­lása és a refor­má­ció elter­je­dése között köz­vet­len ok-okozati össze­füg­gés áll fenn, ugyan­ak­kor a val­lás intéz­mé­nyektől és for­ma­li­zált ritu­á­lék­tól füg­get­le­nebb, sze­mé­lyes, morá­lis alapú meg­élé­sé­nek tár­sa­dalmi igé­nye (vagyis az „örök hie­rar­chia” meg­ha­la­dá­sá­nak igé­nye) mind­két ese­mény hát­te­ré­ben ott állt, ez az igény pedig gaz­da­sági és demo­grá­fiai folya­ma­tokra (a pol­gár­ság kiala­ku­lá­sára) ala­po­zó­dott, ame­lyek hát­te­ré­ben ismét tech­no­ló­giai vív­má­nyo­kat (pél­dául a biz­ton­sá­gos keres­ke­delmi hajó­zást lehetővé tevő navi­gá­ciós esz­kö­zö­ket) is sejt­he­tünk. Egyes tech­no­ló­giai újí­tá­sok meg­lepő tár­sa­dalmi ered­mé­nyek­kel jár­tak, s most nem csak az olyan evi­dens pél­dákra gon­do­lunk, mint a töme­ges gyer­mek­mun­kát kiváltó Jacquard-vezérlés. A bur­go­nya elter­je­dése pél­dául a gabo­ná­nál olcsóbb tömeg­élel­me­zési cik­ket adott a nyugat-európai tár­sa­dal­mak­nak, így hoz­zá­já­rult az önel­látó vagy egy­szerű cse­re­gaz­da­ság­ból való kilé­pés­hez, a tár­sa­dalmi mun­ka­meg­osz­tás maga­sabb szintre emel­ke­dé­sé­hez, a városi töme­gek kiala­ku­lá­sá­hoz ennek min­den további követ­kez­mé­nyé­vel együtt. A nők önálló mun­ka­vál­la­lá­sá­ban, tanu­lá­sá­ban és poli­ti­kai öntu­datra ébre­dé­sé­ben hatal­mas sze­re­pet ját­szott a segít­ség nél­kül hasz­nál­ható, olcsó köz­le­ke­dési esz­köz, a lán­cát­té­te­les kerék­pár. Álta­lá­ban a köz­le­ke­dési esz­kö­zök fejlő­dése rend­kí­vül jelentős, mert a fizi­kai mobi­li­tás lehető­sége lét­re­hozza (vagy leg­alábbis meg­mu­tatja, nyil­ván­va­lóvá teszi) a tár­sa­dalmi mobi­li­tás lehető­sé­gét. Való­sággá vál­hat, ami koráb­ban csak a mesé­ben léte­zett: valaki eluta­zik vala­hová és gaz­da­gon tér vissza, azaz meg­vál­to­zik a hie­rar­chi­á­ban elfog­lalt helye. Az örök hie­rar­chia meg­in­gása pedig már önma­gá­ban is új világ­ren­det jelent, amely meg­fe­lelő ideo­ló­giai ala­po­zást követel.

Ter­mé­sze­te­sen nem célunk itt kiter­jedt tör­té­net­fi­lo­zó­fiai modellt épí­teni, csu­pán az alap-mechanizmusokat kíván­juk jelezni, ame­lyek alap­ján tár­gyunk, a modern­ség meg­ra­gad­ható. Az biz­to­san lát­szik, hogy a 19. szá­zad utolsó évti­ze­de­ire a tech­no­ló­giai fejlő­dés az addigi tem­pó­nál is job­ban fel­pör­gött. A bővülő tech­no­ló­giai lehető­sé­gek nyo­mán bekö­vet­kező társadalmi-demográfiai vál­to­zá­sok újabb tech­no­ló­giai igé­nye­ket támasz­tot­tak, s ezek kielé­gü­lése további gyor­su­lást ered­mé­nye­zett. A haté­ko­nyabb ter­me­lés nem­csak több árut, hanem több sza­bad­időt is magá­val hoz, ame­lyet több fogyasz­tás ser­ken­té­sé­vel lehet struk­tu­rálni. Eköz­ben az egyre kifi­no­mul­tabb és spe­ci­a­li­zál­tabb szak­tu­dást is biz­to­sí­tani kell az egyre kifi­no­mul­tabb és spe­ci­a­li­zál­tabb tech­no­ló­gi­á­hoz: a tár­sa­dalmi mun­ka­meg­osz­tás is egyre tagol­tabbá, az egyen­súlyra egyre érzé­ke­nyebbé válik. A folya­ma­to­kat itt nincs mód tel­jes szé­les­sé­gük­ben tár­gyalni, talán ele­gendő itt meg­em­lí­teni azt az öko­ló­giai szem­pontú meg­fo­gal­ma­zást, hogy a modern tár­sa­da­lom műkö­dé­sé­nek belső logi­ká­jára a pozi­tív vissza­csa­to­lás jel­lemző. Az önger­jesztő folya­ma­to­kat (önsza­bályzó, nega­tív vissza­csa­to­lású mecha­niz­mu­sok híján) csak ismé­telt össze­om­lá­sok, vál­sá­gok tart­hat­ják kor­dá­ban. Ami az inno­vá­ció szfé­rá­i­nak össze­füg­gé­seit illeti: koráb­ban nem­igen for­dult elő, hogy a tech­nol­giai inno­vá­ció meg­előzi a reá irá­nyuló tár­sa­dalmi igényt, azaz a vol­ta­kép­peni funk­ciót (egy mai példa: negyed­szá­zad­dal ezelőtt egy­ál­ta­lán nem vágy­tunk mobil­te­le­fonra, nem is gon­dol­tunk rá, hogy ilyen esz­köz­nek bármi haszna lehet. Ma már nem tud­nánk elkép­zelni nél­küle az éle­tün­ket, tehát a tech­no­ló­gia nem­csak az élet­mó­dun­kat, hanem tár­sa­dalmi viszo­nya­in­kat, érték­ren­dün­ket is átírta.) Az is új jelen­ség, hogy a fogyasz­tási tempó fenn­tar­tása érde­ké­ben a valós tech­no­ló­giai inno­vá­ciót szim­bo­li­kus gesz­tu­sok­kal (már­kák, diva­tok, rek­lám, tren­dek, bran­dek, sty­ling, a popu­lá­ris kul­tú­rá­ban a sztár­kul­tusz stb.) helyettesítjük.

Ezek a pél­dák a szem­lé­le­tes­ség ked­vé­ért a közel­múlt­hoz kötőd­nek, de az egyen­súly meg­bom­lása már a szá­zad­for­duló tájé­kán érzé­kel­hető, egye­bek mel­lett abban, hogy a kor­szak nagy­sza­bású szim­bó­lu­mait a tech­no­ló­giai szféra „saját hatás­kör­ben”, a kul­tú­rát és ideo­ló­giát maga alá ren­delve hozza létre. A kated­rá­li­sok modern meg­fe­lelőire gon­do­lunk: Eiffel-torony, Kris­tály­pa­lota, Sza­bad­ság­szo­bor, a világ­ki­ál­lí­tá­sok att­rak­ciói. Ezek­ben a szim­bó­lu­mok­ban nincs valódi funk­ció, és kul­tu­rá­lis szem­pont­ból nincs ben­nük sze­mer­nyi inno­vá­ció sem. Nem is nagyon hor­doz­nak egyéb üze­ne­tet, mint hogy lám, erre is képe­sek vagyunk. A modern­ség ekko­ri­ban válik önma­gát iga­zoló ideo­ló­gi­ává: a fejlő­dés jó, mert általa az Ember hatal­massá válik, legyőzi a ter­mé­sze­tet, egyre köze­lebb kerül az isteni minő­ség­hez. Többre jutunk, mint atyá­ink, és a fia­ink majd nálunk is többre jut­nak: a fejlő­dés fel­hal­mo­zás, a tudás, a képes­sé­gek és javak egyre haté­ko­nyabb fel­hasz­ná­lása. Minél újabb valami, annál jobb és érté­ke­sebb. A keresz­tény para­di­cso­mot kiik­tat­tuk a világ­ké­pünk­ből, de csak idő kér­dése, hogy meg­épít­sük Utó­piát, a földi Édent.

A husza­dik szá­zadi modern­ség­nek tehát ere­dendően nincs kidol­go­zott ideo­ló­giai hát­tere. A tech­no­ló­gi­á­ból, a ter­me­lés és fogyasz­tás gaz­da­sági tör­vény­szerű­sé­ge­iből, a növe­ke­dés, a haté­kony­ság, a ver­seny elve­iből össze­ra­kó­dott kong­lo­me­rá­tu­mot jórészt régebbi korok­ból örö­költ jel­sza­vak szer­ve­zik meg (sza­bad­ság, nem­zeti nagy­lét stb.), aho­gyan ez már az első világ­há­bo­rús pro­pa­gan­dá­ban is vilá­gossá vált. A szá­zad során fel­lé­pett nagy hatású tár­sa­da­lom­szer­ve­zési ideo­ló­giák tra­gi­kus módon szin­tén tech­no­ló­giai min­ták alap­ján kép­zel­ték el a tár­sa­da­lom fel­épí­té­sét. A töké­le­te­sen ren­de­zett, végső­kig raci­o­na­li­zált tár­sa­dal­mat úgy pró­bál­ták meg­kö­ze­lí­teni, hogy annak méltó haszon­él­vező­jéül egy kivá­lasz­tott cso­por­tot (etni­ku­mot, tár­sa­dalmi osz­tályt) jelöl­tek meg, miköz­ben más cso­por­to­kat meg­fosz­tot­tak tár­sa­dalmi funk­ci­ó­ik­tól, sőt élet­le­hető­sé­ge­iktől is. A köz­vet­le­nül oko­zott vesz­te­sé­gen és szen­ve­dé­sen felül ezek a (moder­ni­zá­ciós törek­vé­se­ik­ben igen követ­ke­ze­tes) rend­sze­rek erő­tel­je­sen meg­ron­gál­ták a ter­mé­sze­tes úton kiala­kult közös­ségi kohé­ziós erő­ket, mint a szo­li­da­ri­tás, koope­rá­ció, humanitás.

Mit tehet az auto­nóm kul­túra, azaz az iro­da­lom és a művé­sze­tek világa, ha hagyo­má­nyos köz­ponti érté­keit (Szép, Jó, Igaz) fel­váltja az Új? Mit tehet, ha a tár­sa­dal­mat jól tagolt, egy­más­sal ver­sengő ideo­ló­giák helyett érték­vál­ság, egy­mást váltó fel­szí­nes diva­tok, ideo­ló­giai vákuum, folya­ma­to­san elmoz­duló érték­rend jellemzi?

Ahhoz, hogy ész­re­ve­gyék, az újdon­ságra kon­di­ci­o­nált tár­sa­da­lom­ban magá­nak is újdon­ságra kell töre­ked­nie. Ez a törek­vés azon­ban para­dox hely­ze­tet ered­mé­nyez. A cél­szerű­ség (azaz a tech­no­ló­gia) vilá­gá­ban az Új vagy egy meg­lévő funk­ció (pél­dául ter­me­lés, köz­le­ke­dés, infor­má­ció­to­váb­bí­tás stb.) haté­ko­nyabb műkö­dé­sét, vagy (rit­kább eset­ben) egy új funk­ció lét­re­jöt­tét fel­té­te­lezi. A kul­túra „érdek nél­küli“ vilá­gá­ban a meg­lévő funk­ciók és viszo­nyok támo­ga­tása, meg­erő­sí­tése egy­ál­ta­lán nem minő­sül újnak: ez vol­ta­kép­pen maga a kon­for­miz­mus. A husza­dik szá­zadi dik­ta­tú­rák éppen ezt köve­tel­ték a kul­tú­rá­tól: a meg­lévő (vagy éppen kiala­kí­tani kívánt) funk­ciók és viszo­nyok meg­erő­sí­té­sét, támo­ga­tá­sát. Ezért vetet­ték ki maguk­ból a való­ban újító, non­kon­form kul­tú­rát, olyan cím­ké­ket ragasztva rá, mint „for­ma­liz­mus“, „a kapi­ta­liz­mus bom­lás­ter­méke“ vagy „elfaj­zott művészet“.

A kul­túra tehát úgy tud új lenni, ha non­kon­form: kri­ti­kus az érvé­nyes funk­ci­ók­kal és fenn­álló viszo­nyok­kal szem­ben. A modern művé­szet legi­ti­mi­tá­sát első­sor­ban az adja, hogy kri­ti­ku­san tekint a modern, technológia-vezérelt tár­sa­da­lom funk­ci­ó­ira és viszo­nya­ira. Ennek érde­ké­ben kap­cso­lód­hat vala­mely (az adott tár­sa­da­lom­ban non­kon­form­nak szá­mító) tár­sa­dalmi ideo­ló­gi­á­hoz. Érde­kes módon azon­ban egy ideo­lo­gi­kus műal­ko­tás (esz­té­ti­kai érte­lem­ben vett) hite­les­sége kevésbé függ magá­tól az ideo­ló­gi­á­tól, sok­kal inkább a non­kon­for­mi­tás­tól: az adott helyen és idő­ben ural­kodó ideo­ló­giát támo­gató és kiszol­gáló (azaz kon­for­mista) műal­ko­tást sok­kal nehe­zeb­ben tudunk esz­té­ti­ka­i­lag is elfo­gadni, mint az ugyan­ezen ideo­ló­giát egy más érték­rendű tár­sa­da­lom­ban, non­kon­form módon (ezál­tal gyak­ran egzisz­ten­ci­á­lis veszé­lye­ket is szerző­jére idézve) kép­vi­selő műalkotást.

A modern kul­túra leg­több alko­tá­sá­nak újszerű­sége, kri­ti­kus­sága, non­kon­for­mi­tása azon­ban nem vala­mely levá­laszt­ható ideo­ló­gia kép­vi­se­le­té­hez kötő­dik (vagy ez a kép­vi­se­let esz­té­ti­kai szem­pont­ból az utó­kor sze­mé­ben mar­gi­na­li­zá­ló­dik). Ez a non­kon­for­mi­tás alap­vetően esz­té­ti­kai, azaz az auto­nóm művé­szeti elvek és eljá­rá­sok köré­ben mutat­ko­zik meg. Ez azon­ban egy­ál­ta­lán nem jelenti a kri­ti­kus szel­lem fel­adá­sát. A kubiz­mus pél­dául kife­je­zet­ten tech­no­ló­giai ala­pon kép­zeli el a világ dol­ga­i­nak leké­pe­zé­sét. Túl­nyo­mó­részt hagyo­má­nyos zsá­ne­re­ket hasz­nál: portré, táj­kép, csend­élet, de eze­ket egy előre meg­ha­tá­ro­zott pro­cesszus­nak veti alá, és a pro­cesszus ele­meit lát­ha­tóvá is teszi. A művek szán­déka nem a lát­vány rekonst­ruk­ci­ó­jára, hanem a per­cep­ció mecha­niz­mu­sa­i­nak fel­tá­rá­sára irá­nyul. A per­cep­ció mecha­niz­musa pedig nyil­ván­va­lóan kor­hoz és kul­tú­rá­hoz kötött. Ami­kor a kora­beli befo­gadó rémül­ten vagy döb­ben­ten meredt egy kubista képre, azzal szem­be­sült (még ha nem is tuda­to­sí­totta), hogy az ő korára bizony ez a tech­no­ló­giai szem­lé­letű, geo­met­ri­kus, ana­li­ti­kus per­cep­ció jel­lemző. A kubista kép – miköz­ben sajá­tos, újszerű lát­ványt, új kom­po­zí­ciós elve­ket is lét­re­hoz – vol­ta­kép­pen a kor éles, kri­ti­kus kari­ka­tú­rája is. (Ebben az érte­lem­ben lehet akár „bom­lás­ter­mék­nek“ is nevezni.)

A husza­dik szá­zadi modern magas­kul­tú­rá­nak tehát (az „örök modern­ség­től” elha­tá­roló) alap­vető jel­lemzője, hogy kri­ti­ku­san szem­ben áll a kor ideo­ló­gi­á­i­val, tár­sa­da­lom­szer­ve­zési gya­kor­la­tá­val, kon­for­mista tömeg­kul­tú­rá­já­val. Esz­kö­zei sok­fé­lék lehet­nek: köz­vet­len lelep­le­zés (natu­ra­liz­mus, veriz­mus, Neue Sach­lich­keit); a rossz köz­ér­zet tema­ti­zá­lása (meta­fi­zi­kus festők, egyes szür­re­a­lis­ták); paro­disz­ti­kus, vagy radi­ká­li­san min­dent tagadó pro­vo­ká­ció (futu­riz­mus, dada); kivo­nu­lás (oní­riz­mus, a szür­re­a­liz­mus egyes törek­vé­sei); „idő­szerűt­len” humán érté­kek hang­sú­lyo­zása (újklasszi­ciz­mus); alter­na­tív utó­piák (tár­sa­dalmi irány­re­gé­nyek); a huma­ni­zált tech­no­ló­gia (Bau­haus, konst­ruk­ti­vista törek­vé­sek) – és a sort hosszan lehetne foly­tatni vagy tovább tagolni.

A szem­ben­ál­lás módja és radi­ka­liz­musa ter­mé­sze­te­sen a kihí­vás­hoz, az adott kor­ban tapasz­tal­ható egyen­súly­za­var mér­té­ké­hez arány­lik. Erre a leg­jobb pél­dát a hábo­rúk szol­gál­tat­ják. Néhány loká­lis „főp­róba” (orosz-japán háború, búr hábo­rúk) után az első világ­há­ború mutatta meg a világ­nak, milyen a modern, tech­no­ló­giai alapú had­vi­se­lés. A hagyo­má­nyos, fér­fias hadi­e­ré­nyek­nek (bátor­ság, gyors hely­zet­fel­is­me­rés, becsü­let, össze­tar­tás) sok­kal keve­sebb terep jutott a tan­kok­kal, ten­ger­alatt­já­rók­kal, repülő­gé­pek­kel és mér­ges gázok­kal szem­ben. A tech­no­ló­gia a maga ere­dendő amo­ra­li­tá­sá­ban eluralta a hábo­rú­zást, amely­nek így vég­képp nem maradt emberi aspek­tusa (hacsak nem sorol­juk ide az általa oko­zott szen­ve­dést). Egy­részt a tech­no­ló­gia eldob­ható alkat­ré­szévé deg­ra­dált ember sok­koló kép­zete, más­részt a koráb­ban hite­les­nek tekin­tett ideo­ló­giai érték­cent­ru­mok­nak a hábo­rús pro­pa­gan­da­szó­la­mok hatá­sára bekö­vet­ke­zett inf­lá­ci­ója vál­totta ki a kul­túra leg­ra­di­ká­li­sabb reak­ci­ó­ját: az avant­gárd izmu­sok sorát.

Két­ség­te­len, hogy a husza­dik szá­zadi hábo­rúk min­den eset­ben fel­gyor­sí­tot­ták a tech­no­ló­giai inven­ciót, hiszen a tár­sa­dal­mak min­den lehet­sé­ges erő­for­rást ennek a cél­nak a szol­gá­la­tába állí­tot­tak. Ezek­nek az inven­ci­ók­nak a hoza­dé­kai azután szét­ter­jed­tek a tár­sa­da­lom­ban, mint a köz­le­ke­dés, a hír­köz­lés vagy pél­dául az ener­ge­tika új vív­má­nyai, és így a kul­tú­rára is vissza­ha­tot­tak. Az exten­zív tech­no­ló­giai fej­lesz­tés talán a hideg­há­bo­rú­ban volt a leg­lát­vá­nyo­sabb, ami­kor két ideo­ló­gia, két tár­sa­da­lom­szer­ve­zési elv tel­jes egé­szé­ben a tech­no­ló­gia (és ezen keresz­tül a gaz­da­sági ered­mé­nyes­ség) nyel­vére for­dí­totta le a maga ver­sen­gé­sét. E ver­seny szim­bo­li­kus csúcs­pontja a hold­ra­szál­lás volt, amely elő­re­ve­tí­tette nem­csak a hideg­há­ború, hanem az exten­zív tech­no­ló­giai modern­ség végét is.

Ha ennek a kor­szak­nak a futu­ro­ló­giai jós­la­tai (vol­ta­kép­pen a meg­ta­pasz­talt fejlő­dési irány és tempó ext­ra­po­lá­ciói) igaz­nak bizo­nyul­nak, akkor ma a Marsra jár­nánk nya­ralni és ural­nánk az idő­já­rást, de nem lenne mobil­te­le­fo­nunk vagy inter­ne­tünk. Az a tény, hogy immár négy évti­zede nincs rá mód és igény, hogy földi lény ide­gen égi­testre utaz­zék azt jelzi, hogy a tech­no­ló­giai fejlő­dés új, inten­zív sza­kaszba lépett: ennek ered­mé­nyei az emlí­tett infor­má­ciós tech­ni­kai esz­kö­zök is. A „poszt­mo­dern” fogal­mát úgy is meg­kö­ze­lít­het­jük, hogy az vol­ta­kép­pen ennek az inten­zív sza­kasz­nak az ideo­ló­giai és kul­tu­rá­lis vetü­le­teit fog­lalja magába. Arra a kér­désre tehát, hogy vége van-e a modern­nek, nincs biz­tos válasz, hiszen (ahogy pél­dául Cali­nescu sugallja) a poszt­mo­dern sok szem­pont­ból „belül van” a modernen.

A poszt­mo­dern fogalma min­den tisz­tá­zat­lan­sá­got meg­örö­költ a moderntől, hiszen hasz­ná­la­ta­kor rend­sze­rint nem tesszük egy­ér­telművé, hogy mire ter­jed ki a meg­nyil­vá­nu­lá­sunk érvé­nyes­sége – noha a tech­no­ló­gia, az ideológia/társadalomszervezés és a kul­túra szfé­rái itt is meg­kü­lön­böz­tet­hetők. Még ha „iro­dalmi poszt­mo­dern­ről” beszé­lünk, akkor sem vilá­gos, hogy poé­ti­kai jegyekre, kép­vi­selt érték­rendre, kul­tu­rá­lis közegre gondolunk-e, és gyak­ran tapasz­tal­juk, hogy valaki ref­lek­tá­lat­la­nul, szimpla kor­szak­fo­ga­lom­ként említi a poszt­mo­dernt. Mindez ter­mé­sze­te­sen tisz­tá­zásra szo­rul, de erre a tisz­tá­zás­nak első­sor­ban ott van esé­lye, ahol a modern pro­jektje való­ban befu­totta az útját. Közép-Európa nem ilyen hely.

A magyar modern­ség sajá­tos hely­ze­tét úgy tud­juk meg­vi­lá­gí­tani, ha néhány tör­té­neti cso­mó­pontra fóku­szá­lunk. Az első ilyen cso­mó­pont a tizen­nyol­ca­dik szá­zad­ban talál­ható. Útjára indul a magyar fel­vi­lá­go­so­dás, és ehhez szinte a tel­jes szel­lemi muní­ciót nyu­gat­ról, bécsi köz­ve­tí­tés­sel szerzi be. Ekko­ri­ban (bizo­nyos érte­lem­ben már évszá­za­dokra vissza­menően) az a körül­mény hatá­rozza meg leg­erő­tel­je­seb­ben a magyar kul­túra hely­ze­tét, hogy a „nem­zet” (nevez­zük így a kul­tú­rát hor­dozó enti­tást, egy pil­la­natra figyel­men kívül hagyva, de nem feledve, hogy ennek a foga­lom­nak a tar­talma és ter­je­delme dina­mi­ku­san vál­to­zik az idő­ben) poli­ti­kai érte­lem­ben nem tudja kitel­je­sí­teni iden­ti­tá­sá­nak meg­élé­sét. A nem­zeti iden­ti­tás poli­ti­kai kitel­je­sí­tése füg­get­len­sé­get jelent, az iden­ti­tást tehát első­sor­ban az elnyo­mó­val szem­ben kell meg­ha­tá­rozni: mi nem ők vagyunk. Ha a fel­vi­lá­go­so­dás esz­méi az elnyomó felől érkez­nek, akkor a kiszá­mít­ható a reak­ció sze­rint nyil­ván az elnyo­mást, a nem­zeti iden­ti­tás elfoj­tá­sát céloz­zák. Ez a logi­kai auto­ma­tiz­mus torz ugyan, de két­ség­kí­vül akad­tak való­ban ezt iga­zoló intéz­ke­dé­sek (II. József). A „haza ügye” és a „hala­dás ügye” konf­lik­tusba került, és ez a konf­lik­tus máig sem oldó­dott fel egé­szen , hiszen az eurosz­kep­ti­kus, antig­lo­ba­lista esz­mék gyak­ran archa­i­kus, anti­mo­der­nista tár­sa­dalmi vízi­ók­hoz kap­cso­lód­nak. Ez az érték­konf­lik­tus több mint két­száz éve sike­re­sen fékezi a moder­ni­zá­ciós törekvéseket.

A követ­kező cso­mó­pont 1848–49, amely a tör­té­nelmi köz­tu­dat­ban első­sor­ban úgy él, mint nagy­sza­bású kísér­let a nem­zeti iden­ti­tás poli­ti­kai kitel­je­sí­té­sére, holott jelentős moder­ni­zá­ciós ered­mé­nye­ket is hozott. A sza­bad­ság­har­cot követő meg­tor­lás is első­sor­ban a nem­zeti iden­ti­tásra vonat­kozó (rész­ben szim­bo­li­kus) ered­mé­nye­ket vetette vissza, újra meg­erő­sítve (és tár­sa­dal­mi­lag kiszé­le­sítve) a „nem­zet ügye” iránti elkö­te­le­zett­sé­get. Ezek­ben az évti­ze­dek­ben a kul­tú­rá­nak (külö­nös­kép­pen az iro­da­lom­nak) morá­lis köte­les­sé­gévé vált a nem­zeti ügy har­cos kép­vi­se­lete. A tech­no­ló­giai és gaz­da­sági stag­ná­lás­nak ugyan véget vetett a kiegye­zés, de társadalmi-ideológiai és kul­tu­rá­lis tekin­tet­ben a moder­ni­zá­ciót továbbra is sike­rült elodázni. A kiegye­zés komp­ro­misszu­má­val a nem­zeti iden­ti­tás nem vált magá­tól értetődő, nyu­galmi álla­potba került érték­cent­rummá (aho­gyan ez a leg­több nyugat-európai állam­ban irigy­lésre mél­tóan már régen meg­tör­tént), hanem továbbra is aktív kér­dés, kihí­vás maradt.

A gaz­da­sági, demo­grá­fiai és etni­kai adott­sá­gok mel­lett min­den bizonnyal ezzel az ideo­ló­giai kiegyen­sú­lyo­zat­lan­ság­gal is össze­függ, hogy Magyar­or­szá­gon a tech­no­ló­giai és gaz­da­sági moder­ni­zá­ló­dás csak arány­ta­la­nul kis mér­ték­ben hozta moz­gásba a tár­sa­da­lom szer­ke­ze­tét. Máig velünk élnek azok a maga­tar­tás­for­mák, ame­lye­ket már Petőfi is osto­roz: a magyar nemes, aki úgy véli, iden­ti­tá­sá­nak megőr­zése és kinyil­vá­ní­tása önér­ték, tár­sa­dalmi funk­ció, amely önma­gá­ban is ele­gendő léte iga­zo­lá­sára. Ez a magyar nemes rövi­de­sen talajt vesz­tett dzsent­ri­ként jele­nik meg Mik­száth­nál, sőt Móricz­nál is – évti­ze­dek alatt sem ala­kul át öntu­da­tos és hasz­nos pol­gárrá. És ugyan­ezen évti­ze­dek során nem jön létre a magyar tár­sa­dalmi nagy­re­gény.

Az euró­pai kul­tú­rá­ban ezt az idő­sza­kot – mond­juk az 1820-as, 30-as évek­kel kezdődően – kissé zsur­na­lisz­ti­ku­san a tár­sa­dalmi regény évszá­za­dá­nak nevez­het­jük. A tár­sa­dalmi regény alap­szi­tu­á­ci­ója Stend­hal­tól Tho­mas Man­nig a tár­sa­dalmi mobi­li­tás­hoz és az általa kel­tett feszült­sé­gek­hez kötő­dik. A hősök ala­csony hely­ze­tük­ből magasra vergőd­nek, vagy a sors sze­szé­lyéből lecsúsz­nak a tár­sa­dalmi rang­lét­rán, vagy csu­pán fel­is­me­rik osz­tály­hely­ze­tük morá­lis tart­ha­tat­lan­sá­gát. Ilyen szü­zsék­hez Magyar­or­szá­gon, úgy tűnik, nem volt életanyag, nem volt refe­ren­cia. Ami a tár­sa­da­lom­ban való­ban elmoz­dult (a dzsentri élet­mód kiüre­se­dése, a hagyo­má­nyos nemes­ség tár­sa­dalmi funk­ció­vesz­tése), az igen szín­vo­na­las rep­re­zen­tá­ciót kapott az iro­da­lom­ban, de ez kevés volt a tár­sa­dalmi nagyregényhez.

A husza­dik szá­zad első két évti­ze­dé­ben fel­lépő nem­ze­dé­kek világ­szín­vo­nalú szim­bo­liz­must és natu­ra­liz­must, majd (igaz, jórészt már emig­rá­ci­ó­ban) világ­szín­vo­nalú avant­gárdot hoz­nak létre. Ők jelen­tik az érett, kitel­je­se­dett moder­niz­mus indu­lá­sát, meg­ha­tá­roz­zák mun­kánk vezér­fo­na­lát. A további kibon­ta­ko­zást azon­ban egy újabb tra­uma akasztja meg, meg­aka­dá­lyozva, hogy a „nem­zeti ügy” elvont érték­cent­rummá vál­jon. Tri­a­non köz­vet­len, konk­rét választ köve­tel, és a tár­sa­dalmi szintű válasz az anti­mo­der­nista reváns­po­li­tika és ‑pro­pa­ganda, az irre­den­tiz­mus. A „hala­dás ügye” – külö­nö­sen az elsi­e­tett, kao­ti­kus for­ra­dal­mak meg­pró­bál­ta­tá­sai után – ismét hát­térbe szo­rul. A hiva­ta­los kul­túra és a köz­íz­lés évti­ze­de­ken át 19. szá­zadi min­tá­kat követ.

Még egy cso­mó­pont van, amely nem marad­hat emlí­tés nél­kül a modern­ségről szóló gon­do­lat­me­net­ben. A „for­du­lat éve” és az ezt követő idő­szak név­le­ge­sen ismét a moder­ni­zá­ció jegyé­ben zaj­lott, és a kul­túra ügyét tekintve vol­tak pozi­tív moz­za­na­tai is, mint a népi kol­lé­gi­u­mok rend­szere, vagy az álta­lá­no­san köte­lező köz­ok­ta­tás. Ezek az intéz­mé­nyek végső soron tény­leg tár­sa­dalmi mobi­li­tást idéz­tek elő, ami egy sza­bad tár­sa­da­lom­ban egész­sé­ges átren­dező­dés­hez, a feudális-hierarchikus gör­csök oldó­dá­sá­hoz és eltű­né­sé­hez vezet­he­tett volna (sőt talán tár­sa­dalmi nagy­re­gény­hez is). Egy sza­bad­sá­gá­tól meg­fosz­tott tár­sa­da­lom­ban azon­ban új gör­csök kelet­kez­tek, és az eset­le­ges pozi­tív ten­den­ci­ák­nak a kul­tú­rá­ban sem volt mód­juk befutni a pályá­ju­kat, mivel a dik­ta­túra a kul­túra tere­pét, a nyil­vá­nos­sá­got totá­lis ellenőr­zés alá vonta, ezzel a kul­túra önálló éle­tét, hagyo­mány– és intéz­mény­rend­sze­rét fel­füg­gesz­tette. Kri­ti­kai funk­ci­ó­ról – a modern kul­túra alap­funk­ci­ó­já­ról – vég­képp nem lehe­tett szó.

A hat­va­nas évektől kezdve a dik­ta­tó­ri­kus nyo­más foko­za­to­san eny­hült, de a poli­tika gyám­ko­dása és néhány végső tabuja egé­szen 1989-ig fenn­ma­radt. A magyar kul­túra önren­del­ke­zése csak a rend­szer­vál­tás­sal állt helyre. Ez azt jelenti, hogy Magyar­or­szá­gon a modern­ség befe­je­zet­len pro­jekt marad, hiszen az euró­pai kul­túr­kör több évti­zed alatt kiér­lelt trend­jeit lehe­tet­len­ség és értel­met­len­ség volna „pót­ló­lag” lefut­tatni, és csak­nem ugyan­ilyen nehéz meg­fe­lelő hagyo­má­nyok híján az aktu­á­lis tren­dek alkal­ma­zása, elfo­gad­ta­tása, beágya­zása. Ez a kul­tu­rá­lis lema­ra­dás sok­kal nehe­zeb­ben meg­ra­gad­ható, mint a szá­zad­for­du­lós „meg­ké­sett­ség”, de az infor­má­ciós tár­sa­da­lom köze­gé­ben talán veszé­lye­sebb is. A mai nyu­gati kon­zum­kul­túra Közép– és Kelet-Európában olyan közön­ségre sza­kadt rá, amely­nek nem volt módja együtt növe­kedni ezzel a kul­tú­rá­val, kiala­kítva a maga ref­lek­táló, önvé­delmi mecha­niz­mu­sait. Ez a közön­ség kiszol­gál­ta­tot­tabb, mani­pu­lál­ha­tóbb és into­le­rán­sabb. És ezt nem­csak a lel­ki­is­me­ret­len keres­ke­de­lem tudja kihasz­nálni, hanem a cini­kus poli­tika is. Az elron­tott, befe­je­zet­len modern­ség hatá­sai beláthatatlanok.