Szabó Lőrinc a 20. szá­zadi magyar iro­da­lom meg­ha­tá­rozó költői és műfor­dí­tói tel­je­sít­mé­nyét hozta létre. Életmű­vé­nek jel­leg­ze­tes­sége az egy­mást követő köte­tek sti­lá­ris sok­fé­le­sége, beszéd­mód­beli vál­to­za­tos­sága, amely rész­ben annak köszön­hető, hogy szerzője eltérő iro­dalmi irány­za­tokra, költői beszéd­mó­dokra, for­mai meg­ol­dá­sokra és böl­cse­leti meg­fon­to­lá­sokra egy­aránt nyi­tott volt, és eze­ket alkal­mazni is igye­ke­zett, de soha­sem szisz­te­ma­ti­ku­san, hanem inkább köz­ve­tett módon, vala­mely sajá­tos­ság áteme­lé­sé­vel és újra­ér­tel­me­zé­sé­vel. Külö­nö­sen a pálya első sza­ka­szára, a húszas évek köl­té­sze­tére jel­lemző a poé­ti­kai „kísér­le­te­zés”: az ekkor meg­je­lent első négy kötet vers­nyel­vét kez­det­ben a nyu­ga­tos esz­té­ti­zá­lás, az antik hagyo­mány, majd az exp­resszi­o­niz­mus hatása ala­kítja; a kötött for­májú köl­te­mé­nyek, a sza­bad ver­sek, a pró­za­vers felé elmoz­duló szö­ve­gek egy­aránt elő­for­dul­nak ebben az idő­szak­ban. A Te meg a világ (Szabó 1932) című, ötö­dik gyűj­te­ményt a recep­ció az életmű egyik leg­ki­emel­kedőbb darab­ja­ként tartja szá­mon, amely egy­ben poé­ti­kai for­du­la­tot is jelent: az élő­be­széd­szerű, tár­gyias, intel­lek­tu­á­lis beszéd­mód, vala­mint a dia­lo­gi­kus vers­nyelv, amely a kötet szö­ve­geit jel­lemzi, Szabó Lőrinc máso­dik pálya­sza­ka­szán, a har­min­cas évek­beli köl­té­sze­té­ben mind­vé­gig jelen van. A har­min­cas évek köze­pétől azon­ban egyre nagyobb hang­súlyt kap a nar­ra­ti­vi­tás, az epi­kus vers mint forma, amely lehetővé teszi a külső tör­té­né­sek, a ter­mé­szeti jelen­sé­gek és a sze­mé­lyes élet­tör­té­net rög­zí­té­sét. Szabó Lőrinc önélet­rajzi vers­cik­lusa, a Tücsök­zene (Szabó 1947) nem­csak a har­ma­dik pálya­sza­kasz­ban, hanem a pálya egé­szét tekintve jelentős alkotás.

Az első ver­ses­köny­vet, a Föld, erdő, istent (Szabó 1922) meg­előzően Szabó Lőrinc nyolc for­dí­tás­kö­te­tet jelen­te­tett meg (Bar­busse 1919; Baude­laire 1920; Kháj­jám 1920; Wilde 1920; Ver­la­ine 1920; Shakes­peare 1921; Coleridge 1921; Stif­ter 1921), nem vélet­len, hogy a kora­beli kri­tika első­sor­ban a for­mai kimun­kált­sá­got, a vir­tu­o­zi­tást, a tech­ni­kai fel­ké­szült­sé­get üdvözli (Vö. Babits 1923; Zilahy 1922). A költő for­má­hoz való viszo­nyát, ebből követ­kező esz­té­ti­kai alap­el­veit is meg­fo­gal­mazta a Nyug­ta­lan­ság völ­gye című Babits-kötetről írt, 1921-es kri­ti­ká­já­ban: „A forma nem külső­ség, nem lehet üres, nem választ­ható el a tar­ta­lom­tól, mert a vers sza­vak­ból áll és ugyan­azok a sza­vak, mikor for­mát adnak, egy­út­tal valami fogal­mat is hatá­roz­nak meg. A sza­vak­ban ezen a fogalmi tar­tal­mon kívül még más is él: él a hang­zás édes­sége vagy zord­sága, tehát zenei har­mó­nia vagy disz­har­mó­nia, mely az érte­lem­mel együtt és egy­szerre hat, él továbbá min­dig valami régi vagy új zamat, szín, más sza­vak­kal való rokon­ság vagy még sok kiles­he­tet­len titok.” (Szabó 2013, 22.) A Föld, erdő, isten a nyu­ga­tos esz­té­ti­kát kép­vi­seli (az első tizen­két verse is a Nyu­gatban jelent meg), az antik for­mák alkal­ma­zása, a görög-latin iro­da­lom fel­idé­zése min­de­ne­kelőtt a Babits-hatást teszi nyil­ván­va­lóvá. Ez az egyet­len Szabó Lőrinc-kötet, amelyről Babits írt, kri­ti­ká­já­ban az impresszi­o­niz­mus­sal való rokon­sá­got hang­sú­lyozza, és Szabó Lőrinc vers­nyel­vét Ste­fan George poé­ti­ká­já­val állítja pár­hu­zamba (Babits, 1923). A kötet szá­mo­zott, cím nél­küli szö­ve­ge­i­nek tema­ti­kus fóku­szá­ban a ter­mé­szet és az én vál­to­za­tos viszo­nya, egy­fajta pan­te­iz­mus áll (Rába 1972, 22.): a buko­lika mel­lett („Nap­fény­ből szőt­tem neked koszo­rút. De én magam / szo­morú marad­tam. Szo­morú sípo­kon / ját­szot­tam min­den este. És kövér moha– / ágyon rólad álmo­doz­tam.” [VI.]) az érzé­kek szá­mára hoz­zá­fér­hető tapasz­ta­la­tok van­nak jelen („a gesz­te­nye­fák bóbi­tái / egyre sápad­nak… sza­bály­ta­lan vona­lak­ban / haj­long az ernyős bodza és a hárs / sűrű­södő réte­gek­ben lehelli / érzékeinkbe-ájult lelke mézét…” [III.]); más­hol a ter­mé­szet szub­jek­tív, gon­do­lati vagy emo­ci­o­ná­lis tar­ta­lom­mal telítő­dik, szim­bo­li­kus vagy meta­fo­ri­kus azo­no­sí­tá­sok révén („Elmen­tél s meg­né­mult a táj. Halott erdők / mélyébe tűnt az eddig oly vidám vissz­hang / s ott hang­ta­lan zokogva nem figyelt többé / hívó sza­vamra” [XIX.]). A kötet ver­se­i­nek egy részét fel­fo­ko­zott akusz­ti­kus érzé­ki­ség jel­lemzi, ebből, illetve a kötött for­mák, a reto­ri­zált vers­be­széd fel­la­zí­tá­sá­ból (pl. áthaj­lá­sok, élő­be­széd­szerű­ség révén) adó­dik a szö­ve­gek jel­leg­ze­tes vita­li­tása. Más­hol pedig a hang, a meg­szó­la­lás meta­fo­ri­kus érte­lem­ben sze­re­pel, az énnek a ter­mé­szet tár­gya­i­val (a fák­kal, a nap­pal, a szél­lel), illetve men­tá­lis tar­tal­mak­kal (a másik­kal, a bánat­tal) való azo­nos­sá­gát vagy közös­sé­gét jelzi: „Én isme­rem a ti nyel­ve­te­ket; / előző éle­tem­ben én is azt / beszél­tem, és ha elfe­le­dem is –: / tudom, hol a föld jós köl­döke és / nagy hall­ga­tása ma is ismerős.” ([XXXV.]) (Vö. Meny­hért 1997, 245–253.; Kulcsár-Szabó 2010, 9–31.).

A Kali­bán!-t (Szabó 1923) a Babits sze­mé­lyétől és főleg a rá jel­lemző esz­té­ti­kai elvektől való elfor­du­lás első állo­má­sa­ként szo­kás értel­mezni: a szerző önélet­rajzi vers­kom­men­tá­ro­kat tar­tal­mazó köte­té­ben, a Vers és való­ságban maga is „a klasszi­cista jóból” a „moder­nista rosszba” való átme­net­ként jel­lemzi a gyűj­te­ményt (Szabó 2001, 18.). Itt George hatása már kevésbé érzé­kel­hető: a víziók, a hosszú­ver­sek jelen­léte, a kép­al­ko­tás, a szag­ga­tott dik­ció, az áthaj­lá­sok, fel­ki­ál­tá­sok, ismét­lé­sek, hal­mo­zá­sok gya­kori alkal­ma­zása az exp­resszi­o­niz­mus, Georg Heym, illetve Gottf­ried Benn köl­té­szete felé mutat, a mon­dat– és stró­fa­szer­ke­zet, vala­mint az én kiter­jesz­tése Ady köl­té­sze­tét idézi (Rába 1972, 34., 39.; Németh 1997, 213–217.). Ez a kötet a sze­mé­lyes­ség témá­i­tól a közös­ségi dilem­mák felé for­dul, a kötet ver­se­i­nek egy része helye­ket raj­zol meg, ame­lyek rend­sze­rint a város tapasz­ta­la­tát idé­zik, az ellene való láza­dást viszik színre (Átkozd meg a várost és mene­külj!, Zápor­ban). Az ember által épí­tett táj, amely meg­je­le­nik a szö­ve­gek­ben, leg­in­kább tár­sa­dalmi viszo­nyok, igaz­ság­ta­lan­sá­gok, ellen­té­tek, morá­lis kódok kife­jező­dése. A ter­mé­szet pedig ellen­pó­lus­ként jele­nik meg, az én és a másik fizi­kai érint­ke­zé­sé­nek terepe; a benső­sé­ges­ség és inti­mi­tás, a tár­sa­da­lom­tól való elvo­nu­lás, az ösz­tö­nök és vágyak közege, jel­képe (Haj­nal, sze­re­lem, szo­mo­rú­ság). A Kali­bán! rend­kí­vül vál­to­za­tos gyűj­te­mény, meg­je­len­nek benne olyan vers­tí­pu­sok is, ame­lyek Szabó Lőrinc későbbi köl­té­sze­té­ben lesz­nek jel­leg­ze­te­sek. A Nem nyú­lok hoz­zád, csak nézem, hogy alszol az inti­mi­tást a küz­de­lem­mel, a másik legyő­zé­sé­vel együtt járó álla­pot­ként ábrá­zolja, ezál­tal a Sem­mi­ért egé­szen előz­mé­nyé­nek tekint­hető, az Anyám mesélte című nar­ra­tív vers pedig a Tücsök­zene szö­veg­al­ko­tási stra­té­gi­á­ját elő­le­gezi meg.

A Fény, fény, fény (Szabó 1926a) című har­ma­dik kötet ver­se­i­ben több­nyire külön­böző lát­vány­ta­pasz­ta­la­tok, moz­gás­él­mé­nyek, koz­mi­kus erők és jelen­sé­gek leírása érhető tet­ten, illetve több olyan szö­veg­gel talál­ko­zunk, ame­lyek szociális-társadalmi kér­dé­se­ket fesze­get­nek. A könyv egyik első kri­ti­kusa, Igno­tus Pál a Nyu­gatban Ady köl­té­sze­té­vel állítja pár­hu­zamba, min­de­ne­kelőtt a „szófű­zés”, a szin­tak­tika és a ver­se­lés tekin­te­té­ben, illetve kiemeli, hogy Ady­hoz hason­lóan Szabó Lőrinc szin­tén „nem tar­tóz­kodó az inter­punk­ci­ó­ban” (Igno­tus 1926). A kötet ver­se­i­ben gya­kori a gon­do­lat– és fel­ki­ál­tó­jel, amely a dik­ció szag­ga­tott­sá­gát, a hiá­nyos, befe­je­zet­len mon­da­tok egy­más­tól való elha­tá­ro­lá­sát teszi lehetővé: a vers­be­széd­nek ez a sajá­tos­sága, illetve a sza­bad ver­sek jelen­léte, azaz a for­mai és szin­tak­ti­kai jegyek az exp­resszi­o­niz­mus­hoz (Stramm, Hey­nicke) kötik a Fény, fény, fény ver­seit, a vers­sor frag­men­tált­sága pedig a Stramm-féle Wort­kunst­tal hoz­ható össze­füg­gésbe (Rába 1972, 45–46.). A szi­mul­ta­ne­i­tás szin­tén sajátja a kötet­nek, a dol­gok, a tör­té­né­sek komp­le­xi­tá­sá­nak kife­je­zé­sére szol­gál (Min­den szent fények elbu­csúz­nak), a moz­gal­mas, töre­dé­kes kép­al­ko­tás pedig az érzé­ke­lés túl­ter­helt­sé­gét, a frag­men­tált idő­ta­pasz­ta­la­tot, a pont­szerű­sé­get és pil­la­nat­nyi­sá­got, azaz az érzé­ke­lés logi­ká­ját fejezi ki (Fény, fény, fény: tán­colsz mez­te­le­nül). (Kulcsár-Szabó 2010, 35–36.)

A sátán műre­me­kei (Szabó 1926b) ver­se­i­nek közép­pont­já­ban a tár­sa­da­lom, a kapi­ta­liz­mus, a tech­nika, a modern világ, a modern ember, illetve ezek­nek a tényezők­nek a pénz általi meg­ha­tá­ro­zott­sága, az ebből adódó ellent­mon­dá­sok és dilem­mák rend­szere áll (Mér­get! Revol­vert!, Wild West Európa). A szag­ga­tott, gyors rit­musú dik­ció, a sza­bad ver­ses forma, a prózavers-jelleg a meg­ha­tá­rozó (Füst 1927.; Kab­debó 1970, 446.). A tár­sa­da­lom­kri­ti­kai attitűd, illetve a szó­noki beszéd­mód szin­tén sajátja a kötet­nek (Rába 1972, 62.), azon­ban a vers­be­széd leg­jel­lemzőbb tulaj­don­sága a láto­má­sos­ság, ez jel­lemzi a húszas éve­ket tekintve Szabó Lőrinc egyik leg­si­ke­rül­tebb ver­sét, a Grand Hotel Mira­montit. A szö­veg a hotel műkö­dé­sét egy­részt tér­beli meta­fo­rika segít­sé­gé­vel írja le, a lift útja a tár­sa­da­lom szint­jei közötti átjá­rást jel­ké­pezi („függő­le­ges sinek acél– / tör­vé­nye sze­rint, hin­tázó eme­le­tek / előtt, suhog a ber­regő / lift / és benne egyen­ru­hás / hódo­lat hozza-viszi / a pávás nőket, a frak­kos ura­kat […] utjába cso­dá­la­tos / tör­vé­nyek paran­csa sze­rint / bele­ha­jol­nak a tül­kölő ország­utak”), más­részt az épü­le­tet mint ant­ro­po­morf és dezant­ro­po­morf jegyek­kel is ren­del­kező orga­niz­must mutatja be („elva­rá­zsolt test”, amely mecha­ni­kus, de anyag­cse­ré­vel ren­del­ke­zik), amely folya­ma­tos átala­ku­lá­sok, átlé­nye­gü­lé­sek sze­rint műkö­dik, a végső moz­ga­tó­ru­gója azon­ban a pénz (Kulcsár-Szabó 2010, 40–41.).

Bár a Fény, fény, fény és A sátán műre­me­kei ese­té­ben az exp­resszi­o­niz­mus hatása és az avant­gárd felé tör­ténő elmoz­du­lás meg­kérdő­je­lez­he­tet­len, vol­ta­képp a szak­iro­da­lom nem tekinti Szabó Lőrinc ver­seit (sem a har­ma­dik, sem a negye­dik kötet­ben meg­je­lent műve­ket) kife­je­zet­ten avant­gárd szö­ve­gek­nek. Tamás Ala­dár 1927-ben, az Új Földben eluta­sítja A sátán műre­me­keit (Tamás 1927), Deréky Pál pedig, bár öt ver­sét is elhe­lyezi A magyar avant­gárd iro­da­lom (1915–1930) olva­só­könyvében, jelzi, hogy azok nem felel­nek meg az általa meg­ha­tá­ro­zott kri­té­ri­u­mok­nak (Deréky 1998, 46.). Szabó Lőrinc első négy kötete egy­szerre több­féle irány­zat­hoz köt­hető, a ver­sek­ben több­féle poé­ti­kai hatás kimu­tat­ható. A recep­ció ezt a vál­to­za­tos­sá­got, illetve a hazai és euró­pai pár­hu­za­mo­kat rend­sze­rint útke­re­sés­ként, a saját hang kiala­kí­tá­sát meg­előző fejlő­dési folya­mat­ként értel­mezi: ez az oka annak, hogy az első négy kötet rend­sze­rint hát­térbe szo­rul az 1932-es, illetve az utána lét­re­jött művek­kel szem­ben (min­de­ne­kelőtt a Külön­béke [Szabó 1936], a Tücsök­zene [Szabó 1947] és A huszon­ha­to­dik év [Szabó 1957] mögött). Az érté­ke­lé­sü­ket rend­sze­rint a vissza­te­kin­tés gesz­tusa hatá­rozza meg: a vizs­gá­ló­dá­sok több­nyire azokra a „nyo­mokra” irá­nyul­nak, ame­lyek segít­sé­gé­vel a Te meg a világ későbbi tel­je­sít­mé­nye, nyel­ve­zete, for­mai és reto­ri­kai sajá­tos­sá­gai utó­la­go­san iga­zol­ha­tóak, leve­zet­hetőek. Az előz­mény­ként való értel­me­zés kere­tei már a har­min­cas évek­ben lét­re­jön­nek. Németh László 1931-es, a Nyu­gatban meg­je­lent port­ré­já­ban az 1921–26 közötti idő­sza­kot a pálya első fele­ként, az éppen kiala­kuló új poé­ti­kát meg­előző, a vélet­len­szerű hatá­sok követ­kez­té­ben tett kitérő­ként említi (Németh 1931). Halász Gábor 1934-es írása sze­rint a Te meg a világban „meg­ért a hang, meg­ér­lelő­dött a prob­le­ma­tika”, a forma (Halász 2000, 111.), ezzel pár­hu­zamba állít­ható Kab­debó Lóránt mono­grá­fi­ája, amely a „vég­le­ges fel­adat meg­ta­lá­lá­sá­ról”, „egyéni beérésről”, „kitel­je­se­désről” beszél (Kab­debó 1970, 650–652.), illetve Rába György tanul­má­nya, amely a „meg­ta­lált han­got” véli fel­fe­dezni (Rába 1986, 135.). A kilenc­ve­nes évek­ben a Szabó Lőrinc-Újraolvasó tanul­má­nyai szin­tén ezt a szem­lé­le­tet veszik ala­pul (vö. Meny­hért 1997, 245.), hason­lóan az újabb iro­da­lom­tör­té­neti kézi­köny­vek­hez: A magyar iro­da­lom tör­té­ne­tei mind­két Szabó Lőrinc-tanulmánya az 1932-es kötet­hez kap­cso­ló­dik (Szegedy-Maszák – Veres, 2007), a 2010-es Magyar iro­da­lom Szabó Lőrinc-fejezetében pedig ez olvas­ható: „[…] első köte­te­i­nek esz­té­ti­kai tel­je­sít­mé­nye ugyan nem mér­hető a Te meg a világ (1932) jelentő­sé­gé­hez, e korai gyűj­te­mé­nyek mégis figyel­met érde­mel­nek. Rész­ben azért, mert már az első vers­gyűj­te­mény, a Föld, erdő, isten (1922) is olyan for­ma­kul­tú­rá­val ren­del­kező költőt mutat, aki a kora­beli magyar líra élvo­na­lá­hoz tar­to­zik, rész­ben, mert e köte­tek átte­kin­tése alkal­mat kínál arra, hogy nyo­mon köves­sük azt a poé­ti­kai ala­ku­lás­tör­té­ne­tet, amely az iro­da­lom­tör­té­neti jelentő­ségű gyűj­te­mény meg­szü­le­té­sé­hez veze­tett.” (Gintli 2010, 807.)

Azon­ban ehhez az értel­me­zés­hez, a „nem igazi” hang míto­szá­nak meg­te­rem­té­sé­hez maga a szerző is hoz­zá­já­rult azzal, hogy a har­min­cas évek­ben újra­írja az első négy gyűj­te­ményt (az 1934-es Válo­ga­tott ver­sek [Szabó 1934] szá­mára néhá­nyat, és az 1943-as Összes ver­sekbe össze­sen kb. két­szá­zat [Szabó 1943]). A ver­se­ket az ere­deti (!) évszám alatt közli, az átírás gesz­tu­sát az 1943-as kötet utó­sza­vá­ban indo­kolja. Esze­rint tizenöt évig dol­go­zott az új vál­to­za­to­kon, ame­lyekre azért volt szük­ség, mert a négy kötet „homá­lyos, zava­ros, sőt rossz vagy leg­alább helyen­kint az […] tulaj­don­kép­pen raj­zo­kat tisz­tí­tot­tam meg fölös­le­ges, kusza, tehát érte­lem­za­varó vona­lak­tól, hiá­nyos és így értel­met­len vona­la­kat egé­szí­tet­tem ki vagy húz­tam meg helye­sen, úgy ahogy az össz­kép köve­telte.” (Szabó 1943, 678–679.) A vál­toz­ta­tá­sok nem­csak külsőd­le­ge­sek, hanem sok eset­ben a meg­vál­to­zott esz­té­ti­kai alap­el­vekre mutat­nak rá, min­de­ne­kelőtt az expresszi­o­nista stí­lus­je­gyek, és helyen­ként a sze­cessziós vagy szim­bo­lista meg­ol­dá­sok fel­szá­mo­lá­sára, kitör­lé­sére irá­nyul­nak (Rába 1972, 120–121.). Az átírás itt kri­ti­kai aktus­nak tekint­hető, egy­részt az esz­té­ti­záló vagy az avant­gárd poé­ti­kák­hoz köt­hető stí­lus­je­gyek elha­gyása, más­részt a mód­szer­tan rend­sze­res­sége szem­pont­já­ból. A for­mai, de egy­fajta „nor­ma­tív stí­lus­kény­szerre” utaló javí­tá­sok (pl. a gon­do­lat­je­lek és kettős­pon­tok szá­má­nak csök­ken­tése, a nagy kezdő­betűk elha­gyása) mel­lett szá­mos olyan módo­sí­tásra kerül sor, ame­lyek a szö­veg szin­tak­ti­kai, reto­ri­kai vagy tro­po­ló­giai szint­jét érin­tik: a mon­da­tok rövi­dü­lése, a redun­dan­cia meg­szün­te­tése, a lexi­kai cse­rék, a címek meg­vál­toz­ta­tása, az „átprag­ma­ti­zá­lás” for­mái (pl. a dia­ló­gus szce­ni­ká­já­nak meg­vál­toz­ta­tása, az ant­ro­po­mor­fiz­mu­sok funk­ció­vál­tása) a leg­jel­lemzőbb meg­ol­dá­sok (Kulcsár-Szabó 2010, 217–220.).

Szabó Lőrinc törek­vése nem abból a szem­pont­ból érde­kes, hogy érett költő­ként min­den eset­ben képes volt-e jobb ver­se­ket lét­re­hozni a koráb­bi­ak­ból: az átira­tok sok­szor annyira külön­böz­nek az ere­deti szö­ve­gektől, hogy nincs értelme minő­ségi hie­rar­chiát fel­ál­lí­tani közöt­tük, egy­más alter­na­tív vál­to­za­ta­i­ként értel­mez­hetőek. (Kulcsár-Szabó 2010, 236.) Az átírás ténye azon­ban Szabó Lőrinc saját poé­ti­kai eljá­rá­sa­i­hoz és a hagyo­má­nyok­hoz való viszo­nyá­ról ad képet, és össze­függ a húszas évek­ben az iro­dalmi köz­élet­ben jelent­kező gene­rá­ciós kér­dé­sek­kel, hiszen a régi vál­to­za­tok eltör­lé­sét, új ver­zi­ó­val való helyet­te­sí­té­sét úgy is értel­mez­het­jük, hogy a Nyu­gat első nem­ze­dé­kétől és az avant­gárd irány­za­tok­tól egy­aránt elha­tá­rolja magát, vol­ta­képp utó­lag tel­je­síti be azt a törek­vést, ame­lyet a húszas évek máso­dik felé­ben mind elmé­leti szin­ten, mind a gya­kor­lat­ban érvé­nye­sí­teni igye­ke­zett. 1927-ben Mikes Lajos támo­ga­tá­sá­val folyó­ira­tot indít Pan­dora cím­mel, ame­lyet a háború után induló gene­rá­ció új fóru­ma­ként kép­zel el (vö. Kab­debó 2011). A pozso­nyi kiadású Reg­gel című lap­nak adott, 1926-os inter­jú­ban a követ­kező­ket nyi­lat­kozza: „Erre a lapra már rég­óta kimond­ha­tat­lan szük­ség volt, a Nyu­gat ugyanis, mint majd min­den lap, 15–20 év alatt betöl­tötte a hiva­tá­sát, s most már elvesz­tette füg­get­len­sé­gét régi mun­ka­tár­sa­i­val szem­ben, s hozzá még egyre »nép­szerű­sö­dik«. Egy­mást követő gene­rá­ciók között a leg­na­gyobb jóaka­rat is min­dig lehe­tet­lenné teszi a tel­jes meg­ér­tést, lehe­tet­len most is. És Magyar­or­szág sok fia­tal tehet­sége nem akar tűrni egy szá­mára ide­gen esz­té­ti­kai irá­nyí­tást; én négy esz­ten­deje nem dol­go­zom a Nyu­gatba.” (Szabó 2008, 87–88.) A Pan­dora meg­je­le­né­séről hírt adó Est–cikk­ben a leendő mun­ka­tár­sak­ról is beszél (Bányai Kor­nél, Erdé­lyi József, Fenyő László, Fodor József, Ger­gely Sán­dor, Gyer­gyai Albert, Hevesi And­rás, Igno­tus Pál, Illés Endre, Kar­dos László, Kar­dos Pál, Kodo­lá­nyi János, Kom­já­thy Ala­dár, Kom­lós Ala­dár, Komor And­rás, Körös Andor, Márai Sán­dor, Nagy Emma, Németh Antal, Pap Károly, Sár­közi György, Szegi Pál, Szerb Antal, Zsolt Béla sze­re­pel a név­sor­ban), a prog­ra­mot pedig így fogal­mazza meg: „Füg­get­len, össze­fogó alko­tás és kri­tika” (Szabó 2008, 91.). (LINK A SZERZŐKHÖZ ILLETVE CSOPORTOKHOZ)

Való­já­ban nem a Nyu­gattól tel­je­sen külön­böző, elha­tá­ro­lódó peri­o­dika lét­re­ho­zá­sá­ról van szó, hanem (ahogy a szerzők név­sora is mutatja) arról, hogy a külön­böző kötő­désű, eltérő esz­té­ti­kai elve­ket kép­vi­selő író­kat sze­retné össze­fogni, meg­nyerni a „nem­ze­déki rokon­ság” (Kom­lós 1969, 572.) alap­ján. A lap kri­ti­ka­ro­va­tá­nak is sze­repe van a meg­újuló iro­da­lom, a máso­dik nem­ze­dék szem­lé­le­té­nek köz­ve­tí­té­sé­ben, a Pan­dora első szá­má­ban jele­nik meg pél­dául Kodo­lá­nyi János gyak­ran hivat­ko­zott Édes Anna–kri­ti­kája (Kodo­lá­nyi 1927). Elő­for­dul, hogy kano­ni­kus szerző műve szi­gorú bírá­lat­ban része­sül, Illés Endre pél­dául Karin­thy Lep­ke­tánc című egy­fel­vo­ná­sos darab­já­ról közöl nega­tív kri­ti­kát (Illés 1927), amelyre Karin­thy a Csü­tör­tök című lap­ban rea­gál Én és a fia­ta­lok cím­mel (Karin­thy 1927), Szabó Lőrinc pedig a Pan­dora követ­kező szá­má­ban fejti ki néze­teit, min­de­ne­kelőtt a kri­tika sze­re­péről, az előző nem­ze­dék­hez való viszony­ról: „Azt hiszem, az írói becsü­le­tes­ség alap­föl­té­tele, hogy a múlt­tal való sza­kí­tást vagy múlt­hoz kap­cso­ló­dást egy-egy író saját belső tör­vé­nyei szab­ják meg s kon­zek­ven­ci­á­kat min­denki a maga értéke s nem a »Velünk« előí­rá­sai sze­rint vonja le. […] A régi han­got egye­te­me­sen csak az ítéli el, aki­nek nincs vagy gyenge a hangja, az, aki az avult, ó-radikális recept sze­rint bátor; a becsü­le­tes és igazi új iro­da­lom­nak és kri­ti­ká­nak azon­ban kemény – talán tévedő – igaz­ság­ér­ze­té­nek kell len­nie s van is, ahhoz, hogy eset­leg kon­zer­va­tív is legyen […] látja a régi­ben az újat, az újban a régit, jót és rosszat mind­kettő­ben s lemond a test­hez és érdek­hez sza­bott modern­ségről.” (Szabó 2013, 242., 245.) Ez az írás épp­úgy a hagyo­má­nyok­hoz való viszony mel­lett gon­dolja el az újí­tást, ahogy az 1928-as Diva­tok az iro­da­lom körül című tanul­mány, amely az izmu­sok­kal való sza­kí­tást fogal­mazza meg (Szabó 2013, 287–326.). Bár a lap fél év eltel­té­vel, hat szám után meg­szű­nik, Szabó Lőrinc köl­té­sze­té­ben bekö­vet­ke­zik a megújulás.

Kon­szen­zus van abban a kér­dés­ben, hogy Szabó Lőrinc életmű­vé­nek „csúcs­pont­ját”, és egy­ben for­du­ló­pont­ját a húszas évek végi, har­min­cas évek eleji köl­té­szete jelenti: az ötö­dik, Te meg a világ (Szabó 1932) című köte­tet a szak­iro­da­lom a korábbi min­ták­tól (az esz­té­ti­zá­lás­tól és az avant­gárd­tól) való elfor­du­lás­ként értel­mezi, illetve az 1920–30-as évek­ben bekö­vet­ke­zett köl­té­szet­tör­té­neti vál­to­zás­sal (a hagyo­mányőrző modern­ség, illetve más meg­kö­ze­lí­tés­ben, eltérő ter­mi­no­ló­gia sze­rint a késő­mo­dern iro­da­lom kiala­ku­lá­sá­val) hozza össze­füg­gésbe (vö. Kab­debó – Kul­csár Szabó 1992; Tver­dota 2014). (LINK A HAGYOMÁNYŐRZŐ MODERNSÉGHEZ) A Te meg világot (Szabó 1932) élő­be­széd­hez köze­lítő, díszí­tet­len, intel­lek­tu­á­lis vers­be­széd jel­lemzi, amely­nek alap­vető reto­ri­kai alak­zata a pár­be­széd, a szö­veg­szer­vező­dést az ún. „dia­lo­gi­kus poé­ti­kai para­digma” hatá­rozza meg (Kab­debó 1974, 61.). A vers­beli én meg­kettőző­dik, illetve ket­té­osz­tó­dik, a kitel­je­se­dé­sért küzdő „lázadó”, „cse­lekvő”, „aktor”, vala­mint az aktor kudar­cait figye­lem­mel kísérő, szkep­ti­kus „elemző”, „meg­fi­gyelő”, „néző” rend­ha­gyó dia­ló­gusa, egy­mást ellen­pon­tozó szó­lama az önmeg­szó­lító vers­tí­pus sajá­tos vál­to­za­tá­nak is tekint­hető, ahol a meg­szó­la­lás nyelvi maga­tar­tás, a beszédaktus-elmélet értel­mé­ben a szi­tu­á­ci­ó­ból és a nyelv reto­ri­kai ter­mé­sze­téből adódó elő­is­me­re­tek, elvá­rá­sok és kor­lá­to­zá­sok függ­vé­nye. (Kab­debó 1996, 50.) A Te meg a világ ver­se­i­nek kiin­du­ló­pontja – ahogy a kötet címe is mutatja – egy hár­mas fel­osz­tású rend­szer: az én, a hozzá képest defi­ni­ált te, vala­mint a mind­kettőről levá­laszt­ható kör­nye­zet jelenti azt a három viszo­nyí­tási pon­tot, amely­nek segít­sé­gé­vel a való­ság, a léte­zés ábrá­zol­ható. Ez a külön­böző vers­tí­pu­sok, így pél­dául a táj­vers, a sze­rel­mes vers, a gon­do­lati líra vál­to­za­ta­i­nak meg­újí­tá­sát teszi lehetővé, vala­mint olyan – Szabó Lőrinc­nél koráb­ban is jelent­kező – témák újra­ér­tel­me­zé­sét, mint az önazo­nos­ság, az indi­vi­du­a­li­tás, a kul­tu­rá­lis ide­gen­ség, az emlé­ke­zet (Sem­mi­ért egé­szen, Az Egy álmai, A belső vég­te­len­ben, Két sárga láng). (LÁSD A MŰPORTRÉT)

A Külön­béke (Szabó 1936) ver­sei 1933 és 1936 között készül­tek, azon­ban szer­ke­zet, forma, reto­ri­kai és sti­lá­ris sajá­tos­sá­gok tekin­te­té­ben nagy­mér­ték­ben külön­böz­nek a Te meg a világ darab­ja­i­tól. A ’32-es kötet tár­gyias, intel­lek­tu­á­lis, élő­be­széd­hez köze­lítő, mégis szi­kár beszéd­mód­ját, feszes logi­kai struk­tú­ráit nar­ra­tív, elbe­szélő jel­legű, sok­szor anek­do­ti­kus szer­ke­zetű szö­ve­gek vált­ják fel. Ebben az „epi­kus vers­ben” (Kab­debó 1974, 170.) fel­szá­mo­ló­dik vagy hát­térbe szo­rul a dia­ló­gus; elő­for­dul, hogy a pár­be­szé­det leíró, értel­mező, magya­rázó szö­veg­ré­szek sza­kít­ják meg, illetve kere­te­zik. A kötet végén elhe­lyez­kedő, cím­adó vers ter­je­del­mes mono­lóg, amely bár dik­ci­ó­já­val a Sem­mi­ért egé­szent idézi, azon­ban nem az én és a másik viszo­nyá­nak össze­tett­sé­gét tár­gyalja, hanem az öntu­da­tos, egy­sé­ges, a vilá­got kívülről, objek­tum­ként szem­lélő én prog­ram­ját fogal­mazza meg: „Ha egy­szerre tudok meg min­dent, / hogy itt mi van, / egész biz­to­san fel­kö­töt­tem volna magam. // De vala­mit a sors, úgy lát­szik, / akart velem: / meg­mu­ta­tott min­dent, de las­san, / türel­me­sen: // külön­bé­két ezért kötöt­tem / a sem­mi­vel, / ezért van, hogy csi­ná­lom, amit / csi­nálni kell.” A Külön­béke, bár prog­ram­vers­ként fel­fog­ható, poé­ti­kai szem­pont­ból nem a leg­jel­leg­ze­te­sebb szö­veg a kötet­ben. A ver­sek több­sé­gé­nek tétje nem vala­mi­lyen tézis meg­fo­gal­ma­zása, hanem az ese­mé­nyek, moz­za­na­tok, fizio­ló­giai folya­ma­tok, az ezek­hez kap­cso­lódó érzék­le­tek, meg­is­me­rési for­mák empi­ri­kus rög­zí­tése, az apró meg­fi­gye­lé­sek meg­fo­gal­ma­zása (Rába 1972, 99., 101.). Az egy­mást ellen­pon­tozó szó­la­mok, a viszony­la­gos (a szi­tu­á­ci­ó­tól függő) intel­lek­tu­á­lis tar­tal­mak, igaz­sá­gok helyett a gyűj­te­mény ver­sei több­nyire a leg­ál­ta­lá­no­sabb tör­té­né­sek tapasz­ta­la­tát írják le, vagy álta­lá­nos érvényű igaz­sá­go­kat, pél­dá­za­to­kat fogal­maz­nak meg, és alap­vetően négy fő téma­kör köré ren­deződ­nek. Néhány korábbi szö­veg­től elte­kintve ebben a kötet­ben jelen­nek meg elő­ször a keleti kul­túr­körből táp­lál­kozó ver­sek és a gye­rek­ver­sek, hang­sú­lyossá válik a hét­köz­na­pok ese­mé­nye­i­nek lejegy­zése (az öndo­ku­men­tá­lás), és meg­ha­tá­ro­zóvá válik az uta­zás témája. A keleti ver­sek hát­te­ré­ben az ind epo­szok, Buddha és elő­de­i­nek a tanai, vala­mint az ókori kínai filo­zó­fia egyes tézi­sei fedez­hetőek fel (Simon 1964, 165.), azon­ban nem tük­röz­nek egy­sé­ges, kohe­rens filo­zó­fiai rend­szert, a szö­ve­gek inkább tar­talmi és moti­vi­kus szin­ten hasz­no­sít­ják a for­rá­sa­i­kat, sok eset­ben átköl­tésről van szó. Ez a vers­cso­port a léte­zés hatá­ra­ira, az idő­be­li­ségre, a sze­mé­lyes igé­nyek, vágyak kor­lá­ta­ira kér­dez rá (Jang Dsu üze­nete, Az irigy­ség erde­jé­ben). A leg­is­mer­tebb ilyen szö­veg a Dsung Dzsi álma, Csu­ang Csou (i. e. IV. szá­zad) pél­dá­za­tá­nak az átirata, amely a lát­szat és való­ság fel­old­ha­tat­lan ellen­té­tét, a meg­is­me­rés­sel szem­beni szkep­szist fogal­mazza meg, miköz­ben az ere­deti szö­veg szce­ni­ká­ját is meg­vál­toz­tatja, dra­ma­ti­zálja, és kiegé­szíti a kér­dező vers­beli én szó­la­má­val. (Simon 1964, 168.) A ver­sek másik cso­portja szinte „nap­ló­szerűen” (vö. Rad­nóti 1936), az élő­be­széd for­du­la­ta­i­val rög­zíti az átélt ese­mé­nye­ket, azon­ban a napi rutin és a test fizio­ló­giai folya­ma­ta­i­nak emlí­tése gyak­ran az önazo­nos­ság, a test és a tár­sa­da­lom általi meg­ha­tá­ro­zott­ság kér­dé­sé­vel függ össze (Föl­kelni, Gyom­rok). A har­ma­dik cso­port, a gye­rek­ver­sek szin­tén a hét­köz­napi és tár­sa­dalmi dilem­mák komp­le­xebb meg­fo­gal­ma­zá­sát szol­gál­ják, a gyer­meki látás­mód (Scho­pen­ha­uer nyo­mán) a meg­is­me­rés egy sajá­tos mód­ját, a szem­lélő­dés aka­rat­tól, szán­dék­tól füg­get­len for­má­ját jelenti (Vö. Rába 1972, 94.; Kulcsár-Szabó 2010, 127.). A szö­ve­gek egy része a gye­rekre mint befo­ga­dóra szá­mít, ezek meg­for­mált­sá­gát a hang­zós­ság, a zene­i­ség, a memo­ri­zál­ha­tó­ság, a sza­val­ha­tó­ság jel­lemzi (Ver­sek a gye­rek­szo­bá­ból cik­lus, Nyit­ni­kék). Másik részük (ahol a gye­rek – Lóci, Kis Klára – sze­replő­ként van jelen) azon­ban a világ egy alter­na­tív meg­is­me­ré­sét, új igaz­sá­gok meg­fo­gal­ma­zá­sát teszi lehetővé, a gyermek-felnőtt viszony, „kép­let” szín­re­vi­te­lé­vel (Szabó 2001, 75.). Ezek az ún. Lóci-versek elbe­szélő, vissza­te­kintő, gyak­ran pár­be­szé­des, böl­csel­kedő jel­legűek, szer­ke­ze­tükre a konf­lik­tu­sos szi­tu­á­ció leírása és a csat­ta­nós meg­ol­dás kettős­sége jel­lemző. A felnőtt és a gye­rek néző­pontja gyak­ran fel­cse­rélő­dik, a morá­lis dilem­mák­hoz kap­cso­lódó íté­le­tek, a konf­lik­tu­sok­hoz tár­suló dön­té­sek így bizony­ta­lanná, meg­for­dít­ha­tóvá vál­nak (Lóci óriás lesz, Lóci láza­dása). Ahogy a Lóci-versekben vázolt szi­tu­á­ciók a felnőtt-gyermek pozí­ciók fel­cse­rélő­dé­sét, az én elmoz­du­lá­sát fel­té­te­le­zik, úgy Szabó Lőrinc (több­nyire a tenger-élményre vonat­kozó) utazás-versei is az iden­ti­tás sta­bi­li­tá­sára kér­dez­nek rá: a kör­nye­zet és a hely, a testi hely­zet meg­vál­to­zása a kiszol­gál­ta­tott­ság­tól, az önazo­nos­ság elvesz­té­sétől való féle­lem­mel fonó­dik össze (Ősz az Adrián, Tri­eszt előtt, a Ver­sek a havas­ról cik­lus Éjszaka című darabja).

Szabó Lőrinc a har­min­cas évek végén, a negy­ve­nes évek első felé­ben (tehát a háború előtt és alatt) sike­res költő és műfor­dító, ebben az idő­szak­ban jele­nik meg a Harc az ünne­pért című, hete­dik (Szabó 1938), és az Összes ver­sekben a Régen és Most című nyol­ca­dik (Szabó 1943, 561–675.) ver­ses­könyve, emel­lett több for­dí­tás­kö­tet­tel is jelent­ke­zik (Kle­ist 1938; Shakes­peare 1938; Shakes­peare 1939; Vil­lon 1939; Vil­lon 1940; Kel­ler 1941; Droste-Hülshoff 1941; Storm 1941; Szabó 1941; Szabó – Sza­lay 1943; Baude­laire 1943). Az ekkor szü­le­tett köl­te­mé­nyek meg­íté­lése ellent­mon­dá­sos. Bár egyes ver­sek tel­je­sít­mé­nye, látás­módja József Attila kései köl­té­sze­té­vel roko­nít­ható (Kab­debó 1974, 221.), a köte­tek szín­vo­nala egye­net­len, a kom­po­zí­ció kevésbé kiegyen­sú­lyo­zott, mint más gyűj­te­mé­nyek ese­té­ben, és ennek az idő­szak­nak a köl­té­szete poé­ti­ka­i­lag kevés iga­zán új meg­ol­dást hoz (vö. Rába 1972, 103.). A két kötet anyaga két kor­szak­ból szár­ma­zik: nagyobb részük a Külön­béke meg­je­le­né­sét követő évek­ből, kisebb részük pedig a húszas évek végéről (tulaj­don­kép­pen azok a szö­ve­gek kerül­nek be a Harc az ünne­pért, majd a Régen és Most kötetbe, ame­lyek a Te meg a világban nem kap­tak helyet). Ebből követ­ke­zik, hogy rész­ben meg­ma­rad­nak azok a tema­ti­kus és poé­ti­kai hang­sú­lyok, ame­lyek a Külön­békét jel­le­mez­ték: sze­re­pel­nek utazás-versek (Álom a ten­ge­ren, Éjszaka a vona­ton, Titi tó, Első éjszaka Kai­ró­ban), gyer­mek­ver­sek (Lóci és a sza­ka­dék, Bicikli, Lóci és a szá­mok, Ima a gyer­me­ke­kért), meg­je­le­nik a kül­vi­lág empi­ri­kus lejegy­zése (Dal­má­cia tücs­ke­i­hez, Egy ragu­zai leán­der­hez, Kilá­tón Buda­pest felett), és jelen van a keleti érdeklő­dés is (Dsu­ang Dszi halála, Dsung Dzsi csont­jai). Más­részt vissza­tér a ’32-es kötetre jel­lemző indi­vi­du­a­li­tás mint téma, a koráb­ban jel­lemző meta­fo­rika (rab-börtön, tükör), vala­mint a dia­lo­gi­kus vers­nyelv (Én és ti, töb­biek, Szám­ve­tés, A tűkör val­lo­mása, Én). Figye­lem­re­mél­tóak azok a ver­sek, ame­lyek­ben az önazo­nos­ság, az én sta­bi­li­tá­sá­nak a kér­dése az uta­zás­sal, a köze­gek­nek, ter­mé­szeti jelen­sé­gek­nek való kiszol­gál­ta­tott­ság­gal függ össze. Ilyen az Álom a ten­ge­ren és az Éjszaka a vona­ton, ame­lyek­ben a vers beszélője egy hajóút és egy vona­tút során egy zárt közegbe kerül át (a szá­raz­föl­det a ten­ge­ren hány­ko­lódó hajó, az útvo­na­lak soka­sá­gát a vas­úti sín, a vonat útjá­nak és a kocsi­nak a zárt­sága váltja fel), egy­szerre szem­be­sül az aka­rat kor­lá­to­zott­sá­gá­val, a lét véges­sé­gé­vel, és az álom során az öntu­dat, az iden­ti­tás vál­sá­gá­val. A Reg­geltől estig című vers­cik­lus (amely koráb­ban önálló kiad­vány­ként is meg­je­lent [Szabó 1937]), egy repülő­uta­zást dol­goz fel hasonló módon, és az eré­nye az, hogy az ese­mé­nyek, az élmény külön­böző aspek­tu­sai (a tör­té­né­sek, a lelki folya­ma­tok, a pers­pek­tí­va­vál­tá­sok és a lát­vá­nyok) sajá­tos rit­mus­ban, meg­kö­ze­lí­tés­mód­ban, eltérő sti­lá­ris és for­mai ele­mek­kel jelen­nek meg.

A Harc az ünne­pért kötet­ben jelent meg Szabó Lőrinc leg­vi­ta­tot­tabb verse, a Vezér, amely a költő 1945-ös felelős­ségre voná­sá­nak egyik alap­vető doku­men­tuma, a Hit­lerről és a náci Német­or­szág­ról szóló, kri­ti­kát nél­kü­löző, Est-lapoknak kül­dött tudó­sí­tá­sai, vala­mint a biro­da­lom­ban működő Euró­pai Író­szö­vet­ség­gel ápolt kap­cso­lata mel­lett (vö. Kab­debó 2006; Buda 2002, 113–126.; Kiss 2000). A vád sze­rint a vers Hit­ler­hez írt dicsőítő köl­te­mény: bár a szö­veg ere­deti vál­to­zata jóval koráb­ban kelet­ke­zett (a Pesti Napló 1928. szep­tem­ber 16-i szá­má­ban jelent meg), a kora­beli értel­me­zé­sét meg­ha­tá­rozta az a tény, hogy az átírt vál­to­zat a kötet előtt több lap­ban is meg­je­lent. A Magyar Életben (1938/5.) 1928-as évszám­mal sze­re­pelt, a szélső­sé­ges Vir­ra­datban (1938/18.) azon­ban évszám nél­kül, és a szerző beegye­zése nél­kül pub­li­kál­ták. Ezt követően Szabó Lőrinc (évszám­mal) az Egye­dül vagyunk (1938/2.) című lap­ban is közöl­teti (Kab­debó 2006, 86.). Illyés shakespeare-i drá­mai mono­lóg­ként értel­mezi a köl­te­ményt (Illyés 1964, 217–223.), Szabó Lőrinc Bírá­lók­hoz és bará­tok­hoz cím­zett védő­be­szé­dé­ben pedig meg­fo­gal­mazza, hogy a vers szán­déka sze­rint egy jel­leg­ze­tes sze­mé­lyi­ség­tí­pust kör­vo­na­laz: „»Vezér­hez« című ver­sem nincs. Van egy Vezér című ver­sem. Az nem óda, tehát nem köszöntő, üdvözlő vers. Hanem drá­mai mono­lóg. Egy elkép­zelt szi­tu­á­ci­ó­nak a lelki rajza. A vezér benne nem Szá­lasi vagy Hit­ler. Hanem én vagyok. Vagy Julius Cae­sar. Vagy Nagy Sán­dor. Vagy Napó­leon. Vagy a világ összes nagy nép­ve­zé­rei, bele­szá­mítva Lenint is, ha tet­szik. […] Arról szól, hogy egy elkép­zelt, ide­á­lis dik­tá­tor mit érez abban a pil­la­nat­ban, ami­kor elin­dítja a for­ra­dal­mát, ami­kor elveti a koc­kát, ami­kor kimondja, hogy átlépi a Rubi­cont.” (Szabó 2008, 291.) A Vezérhez kap­cso­lódó, tehát a költőt illető vádak alól fel­men­tik Szabó Lőrin­cet, a Hit­ler, a szó­nok (Pesti Napló, 1939. ápri­lis 29.) című, „nép­szerű­sítő” cikke alap­ján, újság­írói minő­sé­gé­ben viszont elma­rasz­tal­ják, ennek követ­kez­té­ben a negy­ve­nes évek végétől pub­li­ká­lási lehető­sé­gei csök­ken­nek, a Tücsök­zenét leszá­mítva for­dí­tás­kö­te­tei jelen­nek meg (Doyle 1947; Gol­doni 1955; Hardy 1952; Kri­lov 1952; La Fon­ta­ine 1954; Maja­kovsz­kij 1953; Molière  1954; Pus­kin 1949; Racine 1949; Shakes­peare 1948; Shakes­peare 1954; Shakes­peare 1955; Szabó 1948; Szabó 1950; Tyut­csev 1953).

Örök bará­ta­ink (Szabó 1941) – műportré

Tücsök­zene (Szabó 1947) – műportré

A huszon­ha­to­dik év (Szabó 1957) a Tücsök­zenéhez hason­lóan önélet­rajzi ele­mekre épülő, össze­függő vers­cik­lus, alcíme sze­rint Lírai rek­viem 120 szo­nett­ben. A kelet­ke­zés hát­te­ré­ben Szabó Lőrinc és Vékesné Kor­záti Erzsé­bet tit­kos kap­cso­lata áll, amely­nek 25 év után (a kap­cso­lat 26. évé­ben, 1950-ben) Kor­záti öngyil­kos­sága vet véget. A kötet szá­mo­zott, cím­mel ellá­tott ver­sei három cik­lusba ren­deződ­nek: az első­ben (Amit még látott) sze­re­pel­te­tett négy szo­nett 1950 előtt szü­le­tett, ezek az inti­mi­tás­ver­sek az én és a másik kap­cso­la­tát a hatalmi játsz­mák, har­cok, vala­mint dina­mi­ku­san vál­tozó oppo­zí­ciók men­tén ábrá­zol­ják (hason­lóan a Te meg a világ szö­ve­ge­i­hez). A máso­dik (A halála után) cik­lus, és a har­ma­dik (Utó­hang) ver­sei 1950 után kelet­kez­tek, egy „sti­li­zált tér­idő­ben” (Kab­debó 2001, 251.) kel­tik életre a halott ked­ves alak­ját, ezál­tal a kötet (és a sze­rep, amely­ből a vers beszélője meg­szó­lal) az orfi­kus hagyo­mány­hoz, műfa­j­i­lag Pet­rarca Dalos­könyvéhez köt­hető, az egyes ver­sek szer­ke­zete, for­mája, az ellen­té­tek alkal­ma­zása azon­ban a shakespeare-i szo­net­tet idézi (Rába 1972, 156.). A szö­ve­gek a gyász poé­ti­kája felől és sze­relmi líra­ként egy­aránt olvas­ha­tóak. A ked­ves alakja, a vele kap­cso­la­tos élmé­nyek rit­kán jelen­nek meg, az emlé­ke­zet műkö­dé­sét folya­ma­to­san ellen­pon­tozza a felej­tés, a másik emlé­ké­nek megőr­zé­sére irá­nyuló gesz­tu­sok kor­lá­to­zot­tan érvé­nye­sül­nek. Ennél hang­sú­lyo­sabb az a vál­to­zás, amely a gyász, az emlé­ke­zés során a vissza­te­kintő énben lezaj­lik, „a huszon­ha­to­dik év sok szo­nettje nem azért kitűnő, mert egy fenn­költ érzés­nek, a hal­ha­tat­lan sze­re­lem­nek állít emlé­ket, hanem azért, mert szét­szedi rugóit, lát­szó­la­gos célja elle­nére lelep­lezi” (Rába 1972, 156.) A másik hiá­nya az önazo­nos­ság elvesz­té­sé­vel jár együtt, a ver­sek­ben a gyász és az emlé­ke­zet kife­je­zése, a másik­hoz való viszony ismétlődő defi­ni­á­lása pedig ezt a folya­ma­tot ellen­sú­lyozza: újra meg újra vissza­hozza a jelenbe a halot­tat, ezál­tal saját iden­ti­tá­sá­nak a kód­jait is rög­zíti: „Min­de­nütt ott vagy, ahol valaha / tud­ta­lak, lát­ta­lak, sze­ret­te­lek: / út, orom, erdő veled inte­get, / falu és város, nap­pal s éjszaka / foly­ton idéz, őszi hegy s tél hava, / víz­part s vonat­fütty, s mind­ben ott remeg / az első vágy s tartó őrü­let / huszonöt kigyúlt tava­sza, nyara.” (9. Min­de­nütt ott vagy) „A való­ság, a jelen, oda van! / Csak tük­röd őriz, tük­röd, én, a lélek, / tükör, mely­ből kire­pül­tek a képek, / bolond tükör, mely azt hiszi, hogy éltet!” (7. Bolond tükör). A huszon­ha­to­dik évben éppen ezért meg­ha­tá­rozó a pro­sopopeia (a saját arc meg­raj­zo­lá­sá­nak) és az aposzt­rophé (a másik meg­sze­mé­lye­sí­té­sé­nek) alak­zata (vö. Kovács 2004, 58.), tema­ti­kus érte­lem­ben pedig a test jelen­léte (illetve hiá­nya) meg­ha­tá­rozó: az inti­mi­tás hang­ján meg­szó­laló szö­veg sok­szor azon a pon­ton for­dul át a gyász han­golt­sá­gába, ami­kor kide­rül, a ked­ves­nek nincs testi rea­li­tása (19. Vissza­csó­kol­ha­tat­lan, 86. Nem­csak emlék vagy). Az én és a másik tel­jes egye­sü­lése – amely a visszatekintő/gyászoló szá­mára az iden­ti­tás vissza­nye­ré­sét is jelen­tené – nem való­sul­hat meg, „a költő kép­te­len a transz­fi­gu­rá­ció cso­dá­jára, amely min­den sze­re­lem lényege; így ördögi kör­ben forog: test­ként sze­retni az immár tes­tet­lent, s magá­tól azt köve­telni, hogy bár testi való­já­ban is tes­tet­le­nül sze­rette volna.” (Baránszky-Jób 1978, 178.).

A Valami szép (Szabó 1960) című, 71 ver­set tar­tal­mazó posz­tu­musz kötet az Összegyűj­tött ver­sek 1960-as kiadá­sá­ban jelent meg. A szö­ve­gek 1944 és 1956 között kelet­kez­tek, három jel­leg­ze­tes cso­por­tot alkot­nak. A gye­rek­ver­sek (A vad­liba) és a társadalmi-aktuális kér­dé­sekre rea­gáló ver­sek (Gépek viha­rá­ban) mel­lett a ter­mé­szeti jelen­sé­ge­ket, érzék­le­te­ket leíró szö­ve­gek sze­re­pel­nek (A föld­vári mólón). Szabó Lőrinc ebbe a kötetbe szánja utolsó, Káp­rá­zat című „tit­kos” cik­lu­sát is. Az 1953 és 1956 közötti idő­szak­ból szár­mazó, Koz­mutza Flórá­hoz írt inti­mi­tás­ver­sek for­mai, tema­ti­kus, nyelvi és filo­ló­giai szem­pont­ból is kap­cso­lód­nak A huszon­ha­to­dik évhez (Kab­debó 1976; Kab­debó 2010). A ver­sek több­sége a másik hiá­nyát, az én és másik közötti viszonyt dia­lo­gi­kus for­má­ban, az ’57-es kötet motí­vum­rend­sze­ré­vel írja le (Ahogy lehet, Oltó kép­ze­let), a Két élő egy halott­hoz című szo­nett­pár pedig mint­egy bele­író­dik annak vilá­gába: „Ven­dé­günk vol­tál s mi a tieid, / testi ven­dé­gek lelki tul­vi­lág­ban / (más­féle nincs!) s oly ezer­ajku vágy­ban, / mely a halál­nak bontja rácsait […]”.

(lezá­rás)

Iro­da­lom

Ver­ses­kö­te­tek

Szabó 1922 — Szabó Lőrinc, Föld, erdő, isten, Gyoma, Kner Izi­dor, 1922.

Szabó 1923 — Szabó Lőrinc, Kali­bán!, Bp., Athe­na­eum, 1923.

Szabó 1926a — Szabó Lőrinc, Fény, fény, fény, Bp., Kul­túra R.-T., 1926.

Szabó 1926b — Szabó Lőrinc, A sátán műre­me­kei, Bp., Pandora-kiadás, 1926.

Szabó 1932 — Szabó Lőrinc, Te meg a világ, Gyoma, Pant­heon Iro­dalmi Inté­zet Rt., Kner, 1932.

Szabó 1934 — Szabó Lőrinc Válo­ga­tott Ver­sei, Deb­re­cen, Nagy Károly és Tár­sai, 1934 (Uj Irók 8.).

Szabó 1936 — Szabó Lőrinc, Külön­béke, Bp., Athe­na­eum, 1936.

Szabó 1937 — Szabó Lőrinc, Reg­geltől estig: Egy repülő­uta­zás emléke, Mol­nár C. Pál illuszt­rá­ci­ó­i­val, Bp., Magyar Bib­lio­fi­lek Szö­vet­sége, 1937.

Szabó 1938 — Szabó Lőrinc, Harc az ünne­pért, Kecs­ke­mét, Bar­tha Mik­lós Tár­sa­ság, 1938.

Szabó 1943 — Szabó Lőrinc Összes ver­sei, Bp., Új Idők Iro­dalmi Inté­zet R. T. (Sin­ger és Wolf­ner), 1943.

Szabó 1947 — Szabó Lőrinc, Tücsök­zene, Bp., Magyar Élet, 1947.

Szabó 1957 — Szabó Lőrinc, A huszon­ha­to­dik év: Lírai rek­viem száz­húsz szo­nett­ben, Bp., Mag­vető, 1957.

Szabó 1960 — Szabó Lőrinc Összegyűj­tött ver­sei, Bp., Mag­vető, 1960.

Sze­kun­der irodalom

Babits 1923 — Babits Mihály, Könyvről könyvre: Egy új költő, Nyu­gat, 1923/6.

Baránszky-Jób 1978 — Baránszky-Jób László, A huszon­ha­to­dik év világa = Uő, Élmény és gon­do­lat, Bp., Szép­iro­dalmi, 1978.

Bar­busse 1919 — Henri Bar­busse, Vilá­gos­ság, ford. Schöpf­lin Ala­dár [Szabó Lőrinc], Bp., Frank­lin Tár­su­lat [é. n. 1919].

Baude­laire 1920 — Char­les Baude­laire, Kis köl­te­mé­nyek pró­zá­ban (Petits Poë­mes en Prose), ford. G. Szabó Lőrinc, átnézte Babits Mihály, Bp., Lan­tos, 1920.

Baude­laire 1943 — Char­les Baude­laire, A Rom­lás Virá­gai, ford. Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, s. a. r., jegyz. Szabó Lőrinc. Bp., Révai, 1943.

Buda 2002 — Buda Attila, Szabó Lőrinc, Bp., Elektra Kiadó­ház, 2002 (Élet-kép sorozat).

Coleridge 1921 — Samuel Tay­lor Coleridge, Ének a vén ten­ge­részről, ford. Szabó Lőrinc, Gyoma, Kner Izi­dor, 1921 (Monu­menta Literarum, 1. sor., 10).

Deréky 1998 — Deréky Pál, Elő­szó: A magyar avant­gárd iro­da­lom: 1915–1930 = A magyar avant­gárd iro­da­lom (1915–1930) olva­só­könyve, szerk. Uő, Bp., Argu­men­tum, 1998, 21–46.

Doyle 1947 — Sir Art­hur Conan Doyle, Rej­tel­mes világ a ten­ger alatt, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Fehér-holló köny­vek, 1947.

Droste-Hülshoff 1941 — Anette von Droste-Hülshoff, A zsi­dó­bükk: Erkölcs­kép a vest­fá­liai hegyek­ből, ford. Szabó Lőrinc, Niels Kamp­mann Ver­lag, Berlin–Dahrem, 1941.

Füst 1927 — Füst Milán, A sátán műre­me­kei: Szabó Lőrinc ver­sei, Nyu­gat, 1927/12.

Gintli 2010 — Magyar iro­da­lom, főszerk. Gintli Tibor, Bp., Aka­dé­miai, 2010, 807.

Gol­doni 1955 — Carlo Gol­doni, A hazug, ford. Szabó Lőrinc = Uő, Válo­ga­tott víg­já­té­kai, Bp., Új Magyar, 1955.

Halász 2000 — Halász Gábor, A hom­lo­kod­tól föl­felé, Bp., Nap Kiadó, 2000.

Hardy 1952 — Tho­mas Hardy, Egy tiszta nő, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Szép­iro­dalmi, 1952.

Igno­tus 1926 — Igno­tus Pál, Fény, fény, fény: Szabó Lőrinc új ver­ses­könyve, Nyu­gat, 1926/5.

Illés 1927 — Illés Endre, Hat szín­da­rab, Pan­dora, 1927. már­cius 21., 119–122.

Illyés 1964 — Illyés Gyula, Szabó Lőrinc vagy boncoljuk-e magun­kat ele­ve­nen = Uő, Ingyen lakoma, II., Bp., Szép­iro­dalmi, 1964.

Kab­debó – Kulcsár-Szabó 1992 — „de nem felel­nek, úgy felel­nek”: A magyar líra a húszas-harmincas évek for­du­ló­ján, szerk. Kab­debó Lóránt, Kul­csár Szabó Ernő, Pécs, JPTE – Janus Pan­no­nius Egye­temi Kiadó, 1992.

Kab­debó 1970 — Kab­debó Lóránt, Szabó Lőrinc lázadó évti­zede, Bp., Szép­iro­dalmi, 1970.

Kab­debó 1974 — Kab­debó Lóránt, Útke­re­sés és külön­béke, Bp., Szép­iro­dalmi, 1974.

Kab­debó 1976 — Kab­debó Lóránt, Köz­já­ték 1953 nyár­u­tó­ján: Szabó Lőrinc kiadat­lan ver­se­iről, Új Írás, 1976/6, 87–98.

Kab­debó 1996 — Kab­debó Lóránt, „A magyar köl­té­szet az én nyel­ve­men beszél”, Bp., Argu­men­tum, 1996.

Kab­debó 2001 — Kab­debó Lóránt, Szabó Lőrinc pálya­képe, Bp., Osi­ris, 2001.

Kab­debó 2006 — Kab­debó Lóránt, Szabó Lőrinc „pere”, Bp., Argu­men­tum, 2006.

Kab­debó 2010 — Kab­debó Lóránt, Tit­kok egy élet/műben, Mis­kolc, ME-BTK – Szabó Lőrinc Kuta­tó­hely, 2010 (Szabó Lőrinc Füze­tek 11.)

Kab­debó 2011 — Kab­debó Lóránt, A Nyu­gat­tal való pár­be­széd egy pil­la­nata: a Pan­dora, ItK, 2011/5., 505–549.

Karin­thy 1927 — Karin­thy Fri­gyes, Én és a fia­ta­lok, Csü­tör­tök, 1927. már­cius 31.

Kel­ler 1941 — Gottf­ried Kel­ler, Tükör, a cica: mese, ford. Szabó Lőrinc, Berlin–Dahrem, Niels Kamp­mann Ver­lag, 1941.

Kháj­jám 1920 — Omár Kháj­jám, Rubá­iját, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Tál­tos, 1920.

Kiss 2000 — Kiss Noémi, Ki Carl Rothe? Mis­kolc, ME-BTK – Szabó Lőrinc Kuta­tó­hely, é.n. [2000] (Szabó Lőrinc Füze­tek 1.).

Kle­ist 1938 — Hein­rich von Kle­ist, Amphit­ryon: Víg­já­ték Molière nyo­mán, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Sin­ger és Wolf­ner, 1938.

Kodo­lá­nyi 1927 — Kodo­lá­nyi János, Édes Anna, Pan­dora, 1927. feb­ruár 27., 47–50.

Kom­lós 1969 — Kom­lós Ala­dár, A „máso­dik nem­ze­dék” útja, It, 1969/3., 561–583.

Kovács 2004 — Kovács Béla Lóránt, „…Tűnt vizek­nek még tűn­tebb moraja…”: Gyász és emlé­ke­zet Szabó Lőrinc A huszon­ha­to­dik év című köte­té­ben, PhD-disszertáció, Mis­kolc, ME-BTK Iro­da­lom­tu­do­má­nyi Dok­tori Iskola, 2004.

Kri­lov 1952 — Ivan And­re­je­vič Kri­lov, Válo­ga­tott mesék, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Ifjú­sági, 1952.

Kulcsár-Szabó 2010 — Kulcsár-Szabó Zol­tán, Tükör­szín­já­téka agyad­nak, Bp., Ráció, 2010.

La Fon­ta­ine 1954 — Jean de La Fon­ta­ine, Mesék, szerk. Gyer­gyai Albert, Bp., Új Magyar Könyv­ki­adó, 1954.

Maja­kovsz­kij 1953 — Vlagyi­mir Vlagyim­iro­vics Maja­kovsz­kij, 150.000.000 = Elbe­szélő köl­te­mé­nyek, szerk. Deve­cseri Gábor, Gás­pár Endre, Simon Ist­ván, Szép­iro­dalmi, Bp. 1953, 21–73.

Meny­hért 1997 — Meny­hért Anna, A „hang” meg­ta­lá­lása Szabó Lőrinc Föld, Erdő, Isten című köte­té­ben = Tanul­má­nyok Szabó Lőrincről, szerk. Kab­debó Lóránt, Meny­hért Anna, Bp., Anony­mus [é.n. 1997], 245–253.

Molière  1954 — Molière Válo­ga­tott víg­já­té­kai, Bp., Új Magyar, 1954 (A világ­iro­da­lom klasszi­ku­sai). [Benne: Embergyű­lölő, Nők isko­lája.]

Németh 1931 — Németh László, Szabó Lőrinc, Nyu­gat, 1931/16.

Németh 1997 — Németh G. Béla, Expresszi­o­nista ele­mek Szabó Lőrinc­nél = Tanul­má­nyok Szabó Lőrincről, szerk. Kab­debó Lóránt, Meny­hért Anna, Bp., Anony­mus [é.n. 1997], 213–217.

Pus­kin 1949 — Alek­szandr Szer­ge­je­vics Pus­kin, Bah­csi­sze­ráji szökő­kút = Uő, Köl­te­mé­nyek és egyéb ver­ses mun­kák, szerk. Gábor Andor, Gás­pár Endre, Bp., Szikra–Új Magyar Könyv­ki­adó, 1949, 201–208.

Rába 1972 — Rába György, Szabó Lőrinc, Bp., Aka­dé­miai, 1972.

Rába 1986 — Rába György, Csönd-herceg és nik­kel sza­mo­vár, Bp., Szép­iro­dalmi, 1986.

Racine 1949 — Jean Racine, And­ro­ma­ché = Racine összes drá­mai művei, szerk. Illyés Gyula, Frank­lin,  Bp. 1949, 135–208.

Rad­nóti 1936 — Rad­nóti Mik­lós, Külön­béke: Szabó Lőrinc új ver­ses­könyve, Nyu­gat, 1936/7.

Shakes­peare 1921 — Shakes­peare szo­nett­jei, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Genius, 1921.

Shakes­peare 1938 — Wil­liam Shakes­peare, Ahogy tet­szik, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Sin­ger és Wolf­ner, 1938.

Shakes­peare 1939 — Wil­liam Shakes­peare, Mac­beth, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Sin­ger és Wolf­ner, 1939.

Shakes­peare 1948 — Wil­liam Shakes­peare, Összes drá­mái, Bp., Frank­lin, 1948. [Benne Szabó Lőrinc for­dí­tá­sá­ban Ahogy tet­szik, Athéni Timon, Mac­beth, Tro­i­lus és Cres­sida]

Shakes­peare 1954 —Wil­liam Shakes­peare, Ahogy tet­szik, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Művelt Nép, 1954 (Nép­szerű drámák).

Shakes­peare 1955 — Wil­liam Shakes­peare, Összes drá­mái. I-IV, Bp., Új Magyar, 1955. [Benne Szabó Lőrinc for­dí­tá­sá­ban: Ahogy tet­szik, Athéni Timon, Mac­beth, Tro­i­lus és Cres­sida; Szabó Lőrinc meg­iga­zí­tá­sá­ban Vörös­marty for­dí­tá­sai: Lear király, Julius Cae­sar.]

Simon 1964 — Simon Zol­tán, Szabó Lőrinc köl­té­sze­té­nek keleti vonat­ko­zá­sai, ItK, 1964/2, 162–170.

Stif­ter 1921 — Adal­bert Stif­ter, A pusz­tai falu, ford. Szabó Lőrinc, Gyoma, Kner Izi­dor, 1921 (Monu­menta Literarum, 1. sor., 9).

Storm 1941 — Theo­dor Storm, Aquis sub­mer­sus, ford. Szabó Lőrinc, Berlin–Dahrem, Niels Kamp­mann Ver­lag, 1941.

Szabó – Sza­lay 1943 — Szabó Lőrinc – Sza­lay Lajos, Tizen­két vers = Tizen­két rajz, Bp., Sin­ger és Wol­ner, é.n. [1943].

Szabó 1941 — Örök Bará­ta­ink: Szabó Lőrinc kisebb műfor­dí­tá­sai, Bp., Sin­ger és Wolf­ner, 1941.

Szabó 1948 — Örök Bará­ta­ink: Kisebb lírai vers­for­dí­tá­sok máso­dik gyűj­te­mé­nye, Bp., Egye­temi Nyomda, 1948.

Szabó 1950 — Szabó Lőrinc Válo­ga­tott műfor­dí­tá­sai, szerk. Som­lyó György, Bp., Frank­lin, 1950.

Szabó 2001 — Szabó Lőrinc, Vers és való­ság: Bizal­mas ada­tok és meg­fi­gye­lé­sek, Bp., Osi­ris, 2001.

Szabó 2008 — Szabó Lőrinc, Val­lo­má­sok: Nap­lók, beszél­ge­té­sek, leve­lek, Bp., Osi­ris, 2008.

Szabó 2013 — Szabó Lőrinc, Iro­dalmi tanul­má­nyok, előa­dá­sok, kri­ti­kák, Bp., Osi­ris, 2013.

Szegedy-Maszák – Veres 2007 — A magyar iro­da­lom tör­té­ne­tei, III, szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Veres And­rás, Bp., Gon­do­lat, 2007.

Tamás 1927 — Tamás Ala­dár, A sátán műre­me­kei, Új Föld, 1927. január 27.

Tver­dota 2014 — Tver­dota György, A hagyo­mányőrző modern­ség szü­le­tése, Lite­ra­tura, 2014/2., 119–132.

Tyut­csev 1953 — Fjo­dor Iva­no­vics Tyut­csev, Ver­sek, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Új Magyar, 1953.

Ver­la­ine 1921 — Paul Ver­la­ine, Nők [Bp. 1920], Shakes­peare szo­nett­jei, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Genius, 1921.

Vil­lon 1939 — A sze­gény Vil­lon tíz bal­la­dája és A szép fegy­ver­ko­vácsné pana­sza, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Sin­ger és Wolf­ner, 1939.

Vil­lon 1940 — François Vil­lon, Nagy tes­tá­men­tuma, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Sin­ger és Wolf­ner, 1940.

Wilde 1920 — Wilde Osz­kár [Oscar Wilde], Az oda­adó barát, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Lan­tos, 1920 (Két­nyelvű Klasszi­kus Könyv­tár 31.)

Zilahy 1922 — Zilahy Lajos, Föld, erdő, isten: Szabó Lőrinc ver­sei, Pesti Napló, 1922. május 25.