A Te meg a világ (Szabó 1932) Szabó Lőrinc ötödik verseskötete, amelynek anyaga 1926 és 1932 között készül, 1927-től folyamatosan jelenik meg folyóiratokban és napilapokban, nagyrészt a Pesti Naplóban, továbbá a Nyugatban, Az Estben, illetve a Magyarországban. A szerző hat év versterméséből válogatva 1932 augusztusára készíti el a kötet kéziratát (Kner 1969, 168–170.), amely az év végén jelenik meg. A kötetet (illetve a ’26 és ’32 között megjelenő szövegeket) már a kezdeti recepció is kiemelt jelentőségűnek tekinti, a szerző pályája és a modern magyar költészet története szempontjából egyaránt, hasonlóan a mai értelmezéshez, ám a különböző időszakok kritikusai, irodalomtörténészei nyilvánvalóan más-más értelmezői pozícióból, elvárásokkal jutnak hasonló következtetésre (vö. Palkó 1997, 52–77.).
Szabó Lőrinc verseskötete a harmincas évek elején egy speciális befogadói közegbe érkezik: a klasszikus nyugatos hagyomány teherbírása, az izmusok „sorsa” a húszas évek második felében általános kérdésfelvetésként jelentkezik, és ez együtt jár a líra megújulásának mint problémának a megfogalmazásával is (LINK A KÉZIKÖNYV NYUGAT-FEJEZETÉHEZ). Szabó Lőrinc 1926-tól sürget egyfajta változást, nyilatkozataiból kiderül, hogy a ’27-ben induló, hat számot megélt Pandora folyóiratot eredetileg az új írógeneráció fórumaként, a Nyugat konkurens folyóirataként képzeli el (vö. Szabó 2008, 87–88.). A Te meg a világ előzményei szempontjából elsősorban nem az a fontos, hogy Szabó Lőrinc Nyugathoz való viszonya, személyes tapasztalatai mennyiben befolyásolják a Pandora indításának szándékát, hanem inkább annak van jelentősége, hogy az irodalmi hagyományt, az irányzatokat, beszédmódokat érintő kritikai attitűdje összekapcsolódik a generációs szemlélet tudatosságával. A Divatok az irodalom körül (1928) című tanulmányában explicit módon fogalmazza meg a hagyományokhoz, irányzatokhoz való viszonyát, és voltaképp elméleti szinten „meghirdeti” a programot, amelyet majd a Te meg a világgal teljesíteni igyekszik (Szabó 2013, 287.): az egymást váltó izmusok, irányzatok, divatok, esztétikai rendszerek elutasítása az „örök” irodalom jegyében tulajdonképpen a különböző tradíciókba illeszthető kifejezőeszközök szabad variálását teszi lehetővé az ötödik kötetben.
1926 és 1932 között több fordításkötete is megjelenik: átdolgozza és újra publikálja a húszas évek elején, Fitzgerald alapján készített Omár Khájjám-fordításait (Khájjám 1920; Khájjám 1930); Villon-fordításkötettel jelentkezik (Villon 1931), és háromkötetes Goethe-antológia jelenik meg Szabó Lőrinc és Turóczi-Trostler József fordításában (Goethe 1932a; Goethe 1932b; Goethe 1932c). Mindhárom kiadványról születnek ismertetések, amelyek sok esetben Szabó Lőrinc költői teljesítményére is kitérnek; ezek a megállapítások a kötetben még nem, csak folyóiratokban, napilapokban, illetve kéziratként hozzáférhető versekre vonatkoznak. Halász Gábor például poétikai elemzést épít a Villon-kötetről szóló írásába (vö. Halász 1981, 1081.), Kardos László pedig (aki mind az Omár Khájjám-, mind a Villon-kötetről ír) a fordítások technikai megoldásait mindkét esetben a költői teljesítménnyel hozza összefüggésbe (Kardos 1931). A korszak fordításkritikájában nem rendkívüli a költői és a fordítói teljesítmény együttes értékelése, az azonban érdekes, hogy a fordítások minősítése során Kardosnál a költői „fejlődés” melletti érvelésre is sor kerül. Ez nem előzmény nélküli: Szabó Lőrinc 1930 decemberében az Omár Khájjám-recenzióhoz segédanyagokat küld Kardosnak, a kísérőlevélben pedig szubjektív megjegyzésekkel is él: „Általában azt szeretném, ha esztétikai vizsgálódásokon keresztül az én emberi fejlődésemről írhatnál, tíz év alatt megnehezült pesszimizmusomról, illetve ennek ebben a munkában is látható nyomairól.” (Szabó 2013, 341.) Ez a gesztus ismétlődik akkor, amikor 1931 nyarán Németh Lászlónak küldi el a hat év versanyagát, közel száz verset, egy hosszú levél kíséretében (Kabdebó 2001, 71.). A portré-tanulmány néhány héttel később jelenik meg a Nyugatban, az írás a hagyományhoz való kötődés és elszakadás kettősségét hangsúlyozza. Németh László szerint Szabó Lőrinc „két irodalmi kor határán alakult ki”, „az előző kor kimerült befolyásai” leválnak róla, és egy „új irodalmi kor szelleméhez alkalmazkodik”, az elmúlt évtizede pedig reprezentatív, „egy emberbe sűrített irodalomtörténet.” (Németh 1931)
A fentiek alapján jól érzékelhető, hogy a Te meg a világ megjelenését várakozás előzi meg: olyan verseskötetre lehet számítani, amely bizonyos mértékig választ ad a líra további fejlődését érintő kérdésekre; egy új generáció érvényes hangjaként értelmezhető; és mind a szerző pályáját tekintve, mind az irodalomban általában megújulást jelent. A Te meg világ megjelenését követő írások kedvezőek; az élőbeszédhez közelítő, díszítetlen, intellektuálisnak nevezett versbeszédet a forma és a tartalom harmóniája, a gondolatiság és az individualizmus, pesszimizmus megfogalmazása, valamint korszerűsége okán méltatják. Halász Gábor a Nyugatban recenzeálja a gyűjteményt, és saját nemzedékének hangját ismeri fel benne (Halász 1981, 717.), Márai Sándor pedig szintén a versekkel, a kérdésfelvetésekkel való azonosulás lehetőségére reflektál, és az olvasói szerep rendhagyó jellegére, voltaképp a szöveggel való párbeszéd kialakításának a szükségességére hívja fel a figyelmet (Márai 2002, 82–83.).
A harmincas-negyvenes években a kritika a fenti szempontok mellett a társadalmi, közösségi aspektusok, illetve ezek hiánya (Bálint 1932; Móricz 1959, 299–301.), a negyvenes évek végén a morál, a világkép kategóriái alapján közelít a kötethez (Sőtér 1948, 96–97.). Az ötvenes évek első felében Szabó Lőrinc is ignorált költő, az ötvenes évek végén Illyés tanulmánya igyekszik újra felfedezni az életművet, a társadalom, az individualitás és a világkép fogalmai mentén (Illyés 1964, 190–238.). A ’60-as évek irodalomtudományi szemléletváltása azonban változást hoz: a Te meg a világról szóló, ’60-as, ’70-es évekbeli tanulmányok olyan kontextuális értelmezési lehetőségekre mutatnak rá, amelyek máig termékenyek. Rába 1972-es monográfiája a tematikus, a poétikai, a nyelvi és a bölcseleti vonatkozásokat együttesen vizsgálja: bizonyítja, hogy a kötet szemléleti hátterét Schopenhauer, Russell és az ókori kínai filozófia is jelentős mértékben meghatározza (Rába 1972, 84–85.); poétikai párhuzamként Gottfried Bennt és a Neue Sachlichkeit tapasztalatát említi, továbbá rámutat az ellentétekben való gondolkodás tendenciózus jellegére, annak retorikai következményére, a párbeszéd jelenlétére is. Kabdebó Lóránt szintén összetett szempontrendszer segítségével értelmezi a Te meg a világot, a bölcseleti háttér bemutatása mellett 1974-es monográfiájának legjelentősebb eredménye, hogy megfogalmazza a versbeli én kettősségét, figyelmet fordít az én önmagával folytatott dialógusára (Kabdebó 1974, 61.) Ez a szempont (a „dialogikus poétikai paradigma”) Kabdebó későbbi tanulmányainak, valamint a kortárs Szabó Lőrinc-értelmezéseknek is kiindulópontja. Eszerint az én megkettőződik, illetve kettéosztódik, ez határozza meg a versek retorikai struktúráját: a kiteljesedésért küzdő „lázadó”, „cselekvő”, „aktor”, valamint az aktor kudarcait figyelemmel kísérő, szkeptikus „elemző”, „megfigyelő”, „néző” rendhagyó dialógusa, egymást ellenpontozó szólama az önmegszólító verstípus sajátos változatának is tekinthető, ahol a megszólalás nyelvi magatartás, a beszédaktus-elmélet értelmében a szituációból és a nyelv retorikai természetéből adódó előismeretek, elvárások és korlátozások függvénye (Kabdebó 1996, 50.).
A kortárs Szabó Lőrinc-kutatás a Te meg a világot elkülöníti a korábbi négy kötettől, a harmincas évek elején bekövetkező poétikai váltás (LINK A HAGYOMÁNYŐRZŐ MODERNSÉGHEZ) (vö. Kabdebó – Kulcsár Szabó 1992) felől értelmezi, a korszak– és szemléletváltás mellett a versbeszéd, a versbeli én megnyilvánulása, a retorikai struktúra, a pszichologizmus, a modalitás és a hagyományhoz való viszony újfajta megvalósulásai alapján érvel. Az újabb értelmezések (vö. pl. Kulcsár-Szabó 2010) sajátossága, hogy a költői nyelv megváltozott működésére koncentráló, retorikai-poétikai elemzések során egyrészt vizsgálják a különböző verstípusok, műfajok átrendeződését, így például a tájvers, a szerelmes vers, a gondolati líra változatait; másrészt a versek ontológiai kérdésfelvetéseit, annak vonatkozásait (pl. időbeliség, individualitás, kulturális idegenség, emlékezet stb.) állítják a fókuszba. Ezen szempontok, valamint a nyugatos és avantgárd hagyományhoz való viszony újszerűsége okán tekinthető a kötet előremutató vállalkozásnak.
*
A Te meg a világ verseinek kiindulópontja – ahogy a kötet címe is mutatja – egy hármas felosztású rendszer: az én, a hozzá képest definiált te (amely akár önmegszólításként is érthető), valamint a mindkettőről leválasztható környezet jelenti azt a három viszonyítási pontot, amelynek segítségével a valóság, a létezés ábrázolható. A ’26 és ’32 között keletkező versekből Szabó Lőrinc többnyire olyan szövegeket válogat be az új kötetbe, amelyek valamilyen (a fenti három változón alapuló) képletet fogalmaznak meg. Ez a tematikus elem, a megfigyelő által azonosítható viszonyrendszerekben való gondolkodás Russell hatására vezethető vissza (Kabdebó 2001, 74.), azonban a szövegek nem pusztán ennek az ismeretelméleti módszernek az illusztrációi. A viszony, a viszonyulás dinamikus elem, amelynek természete folyton változik. Egyrészt abban az értelemben, hogy a három tényező eltérő tartalmakkal telítődik: a te lehet a mindenkori másik, de ugyanígy a testem, az agyam, a halálvágyam is lehet számomra te; a világ külsődleges viszonyítási pont, de ugyanígy a ruha, a test, vagy akár a látvány is lehet az. Másrészt a világhoz való viszony sosem közvetlen, érzéki tapasztalat: az én Szabó Lőrinc verseiben mindig egyfajta védettséget élvez, hiszen az én és a másik, az én és a világ között mindig létezik egy határ (térbeli és ontológiai szempontból egyaránt), amely azonban nem rögzített. A Te meg világ verseiben megfogalmazódó kétely a határok áthelyezhetőségéből, az identitás folytonos alakíthatóságából adódik: a kötet tematikus csomópontjai (én-te, saját-idegen, szellem-test, kint-bent, mikro– és makrokozmosz, rab-börtön, alkatrész-gép, természet-civilizáció, élet-halál stb.) az identitásra való rákérdezés különböző variációiként értelmezhetőek. A kötet ezzel a kérdésfelvetéssel azonban nem illeszkedik egyetlen filozófiai rendszerbe sem: a kimutatható bölcseleti hatások (pl. Schopenhauer, Russell, Nietzsche, Stirner, a keleti filozófiák) egymás mellett jelentkeznek.
Adott-e az én integritása és milyen viszonyrendszer szükséges ahhoz, hogy rendelkezésre álljon – alapvetően ez az a két kérdés, amely a kötet verseiben felmerül, és amelynek eredményeként az egyes szövegekben a határok megjelölése történik. Ez a kérdésfelvetés azonban a nyelv szintjén, retorikai értelemben is megvalósul: a dialogicitás mint poétikai eszköz egyszerre kínálja fel és vonja vissza az identitások elhatárolásának a lehetőségét. A kötet egyik legismertebb verse, Az Egy álmai – amelyre feltehetőleg Max Stirner fogalomhasználata, szemlélete is hatott (Stirner é.n.; Kabdebó 1997, 188–212.), – az önmegszólítás retorikai alakzatára épül, az első sorban az én önmagát te-ként megszólítva elkülöníti a többiektől („Mert te ilyen vagy s ők olyanok”), a vers szerkezetét ez a duális rendszer, az én és a világ ellentétének leírásai határozzák meg. Az önmegszólítás alakzata azonban folyamatosan akadályokba ütközik, egyes helyeken az én és a te azonosítása, elkülönítése bizonytalanná válik (vö. Kulcsár-Szabó 2010, 94.). Ez egyrészt abból adódik, hogy a saját és az idegen (az énhez és a világhoz tartozó tartalmak) megnevezése a versben személyes névmásokkal történik (én, te, ők, ti), amelyek alapvetően helyettesítő és rámutató funkcióval bírnak: a névmás tartalma, jelentése viszonyítás (szituáció és dialógus) kérdése, a vers közegében egymásra utaló szavak kölcsönösen bizonytalanítják el a jelentéseiket. A másik ok az, hogy az én által meghatározott külsődlegesség is többször változik, a te és ők kezdeti oppozíciója többször átrendeződik. A második versszakban az „Én vagy ti, egyikünk beteg”, a harmadik versszakban a „Ketten vagyunk, én és a világ, / ketrecben a rab”, a negyedik és az ötödik versszakban a kint és bent, az utolsó versszakban az Egy és a Sok egymásra vonatkoztatása az ellentétet, a sémát megőrzi: az elkülönülés ténye, az én és a világ közötti határ nem kérdőjeleződik meg, de a vers lineáris olvasása során az idegenség, az elkülönülés tapasztalata újra meg újra elmozdul, újraértelmeződik. Éppen ezért, ahogy az én viszonyai folyamatosan változnak, vagy legalábbis újradefiniálódnak, úgy nyilvánvalóan az is relatív, mit ismerünk fel igazságként.
Eszerint bármely külsődleges dologgal való érintkezés (tehát az élet, a társadalom, a test, a gondolkodás stb. rendszere) megszünteti az „egy igazság” lehetőségét. A Semmiért Egészen a magány dilemmájának egyfajta megoldási kísérlete: a szerelmes versként, intimitásversként olvasható szöveg olyan dialógus, amelynek csak az egyik szólamát halljuk, ám amelynek első sora (Szabó Lőrincre jellemző megoldásként) válaszmondat-struktúrát alkot, és szintén az „igaz” kategóriáját állítja az érvelés fókuszába: „Hogy rettenetes, elhiszem, / de így igaz.” A vers az én és a másik viszonyát a gép és az alkatrész metaforájával írja le, és az én törvényét, igazságát a másikra kiterjesztve gondolja el: „Alku, ha szent is, alku; nékem / más kell már: Semmiért Egészen! / Két önzés titkos párbaja / minden egyéb; / én többet kérek: azt, hogy a / sorsomnak alkatrésze légy.” A morális dilemma abból adódik, hogy az „igaz” csak a másik teljes önfeladásának, az identitás felszámolásának függvényében teljesülhet, a tabusértő kimondott tartalom és a szenvtelen hangnem feszültsége révén a vers felforgatja az intimitáslíra konvencióit. A szöveg retorikai szerkezetét az aposztrophé alakzata határozza meg, amely közeliként, jelenlévőként tételezi a távolit, azaz olyan diszkurzív helyzetet hoz létre, amely előfeltételként veszi tudomásul a te létét, a megszólítása során képzi meg önmagát (Culler 2000, 376–377.). A te tudomásulvétele, létezése szükséges feltétele, előzménye a megszólalásnak, de a megszólított mindenkori másik ebben az értelemben is csak funkciójából adódó identitással bír: akár egy alkatrész, nem nélkülözhető, de szükség esetén cserélhető, pótolható és helyettesíthető.
A kötetben található versek egy része a saját testhez való viszony ambivalenciáját fogalmazza meg (pl. Testem, A homlokodtól fölfelé, A test védekezik). A belső végtelenben tematikusan rokonságot mutat a Philibertus látomásával, valamint Villon Szabó Lőrinc által A szív és a test vitája címen fordított, párbeszédes balladájával. Itt a szubjektum mint konstrukció, azaz elkülöníthető szegmensekből (test, lélek, szellem, akarat stb.) álló szerkezet jelenik meg, amelyben a test az önazonosságot egyszerre alakító és korlátozó tényezőként van jelen. A leírása, megfigyelése külső nézőpontból, elidegenítő, tárgyiasító gesztusokkal történik: a test belső végtelene egyrészt bejárható tájként, másrészt a tudat által uralhatatlan gépezetként jelenik meg, amelynek fiziológiai adottságai tapasztalhatóak, mérhetőek, tudományos eszközökkel kutathatóak, de külsődlegesen módosíthatóak is. A test, vagyis a „mérnöki öntudat” által szervezett, „szörnyű üzem”, a „külön törvény szerint”, az akarattól függetlenül működő világ a szellemi struktúráktól elválasztva, a tudat által befolyásolhatatlan, nem önazonos elemként értelmeződik: a saját test idegensége az én önmagától való elidegenedésének a tapasztalatát eredményezi.
Míg A belső végtelenben az identitás strukturáltságát állítja a fókuszba, anélkül, hogy az érzéki tapasztalatról ténylegesen szólna, addig a kötet egyéb verseiben az észlelés és az észlelet elgondolásának különbségére való reflektálás, a testi érzékelés kérdése is megjelenik. Ilyen például a Két sárga láng című vers, amely a szubjektív látás (Schopenhauerhez köthető vö. Crary 1999, 91.; Schopenhauer 1870) tapasztalatát fogalmazza meg: „Este, ha lámpám lecsavartam / s lehunyom fáradt szememet, / két sárga láng még ott remeg / múló emlékül az agyamban.” A mesterséges fény múló emléke, mint az elme terméke, egyfajta hamis látvány, Goethe Színtanát (Goethe 1983) is idézi, valamint ismert kísérleteit, melyeket a camera obscurával végzett. Ott az eredetileg fényt átengedő nyílás bepecsételése nyomán szintén olyan látvány keletkezik, amely már a szemhez tartozik, és amelynek létrejöttével külső és immanens összekeveredik, a szemlélő és a szemlélt egymásba ér. A vers további tapasztalatokkal is szolgál az észlelés metódusára vonatkozóan. A természet észlelése csak látszólagos pillanatnyiságok megképzésével, az észleletnek a többszintű folytonosságból a gondolkodás számára történő kiszakításával, és mindenkori megkésettségben mehet végbe: „[a napnak] a láthatár / fölött már csak a képe száll”. A permanencia rögzítésének igénye, illetve ennek lehetetlensége jelenik meg: „Valami történt szakadatlan / és csak most kezd mulni agyamban / az éjszakányi pillanat […]”. Az észlelt pillanatnyiságban a tartamok és a természet egésze sűrűsödik, egy-egy mozzanat, esemény nem rajzolható vagy írható körbe, az előző versszak ezt fejti ki: az elalvás előtti visszaszámlálás érthető elméleti problémafelvetésként, amelyben a „Mi az ut és ki mér?” kérdése a mozgás egyidejűségben való érzékelhetetlenségét jelzi. A „Minden egymásba fér” kijelentés pedig azt jelzi, hogy minden észlelhető esemény további eseményekhez kapcsolódik, illetve más történések része, a történések megismerése pedig csak a legkisebb eseményhez való közelítésként fogható fel.
A Tao te King Szabó Lőrinc első olyan verse, amely jól érzékelhetően felhasználja a keleti filozófiák tanait, azonban a szöveg nem az út és az egyén harmóniáját, a körülményeket egyensúlyi helyzetként elfogadó magatartást jeleníti meg, hanem épp ellenkezőleg: az „Igaz Ut” elérése éppúgy az én belső küzdelme, viták, állítások, cáfolatok, építkezések, rombolások függvénye, ahogy a korábban idézett versekben is műveletek, viszonyulások feltétele az önazonosság. A keleti filozófia felhasználásának módja, az identitásra vonatkozó kérdésfelvetések, valamint a dialógusra épülő versbeszéd hangsúlyai a következő, Különbéke (1936) című kötetben jelentősen megváltoznak, a tematikus kapcsolódási pontok ellenére megváltozott poétikai alapelvekről beszélhetünk. Mai irodalomértésünkkel azonban a Tücsökzene mellett mégis a Te meg a világot érzékeljük a legjelentősebb Szabó Lőrinc-kötetként.
Irodalom
Szabó 1932 — Szabó 1932 — Szabó Lőrinc, Te meg a világ, Gyoma, Pantheon Irodalmi Intézet Rt., Kner, 1932.
Szekunder irodalom
Bálint 1932 — Bálint György (B. Gy.), c. n., Az Est, 1932. dec. 13.
Crary 1999 — Jonathan Crary, A megfigyelő módszerei, ford. Lukács Ágnes, Bp., Osiris, 1999.
Culler 2000 — Jonathan Culler, Aposztrophé, ford. Széles Csongor, Helikon, 2000/3., 376–377.
Goethe 1932a — Az ifjú Goethe. 1749–1776: Antológia a költő ifjúkorának műveiből, ford. Szabó Lőrinc, Turóczi-Trostler József, Gyoma, Kner, 1932.
Goethe 1932b — A férfi Goethe. 1777–1800: Antológia a költő férfikorának műveiből, ford. Szabó Lőrinc, Turóczi-Trostler József, Gyoma, Kner, 1932.
Goethe 1932c — Az öreg Goethe. 1801–1832: Antológia a költő öregkorának műveiből, ford. Szabó Lőrinc, Turóczi-Trostler József, Gyoma, Kner, 1932.
Goethe 1983 — Johann Wolfgang von Goethe, Színtan, ford. Rajnai László, Bp., Corvina, 1983.
Halász 1981 — Halász Gábor, Tiltakozó nemzedék, Bp., Magvető, 1981.
Illyés 1964 — Illyés Gyula, Szabó Lőrinc vagy: boncoljuk-e magunkat elevenen? = Illyés Gyula, Ingyen lakoma, 2, Bp., Szépirodalmi, 1964., 190–238.
Kabdebó – Kulcsár Szabó 1992 — „de nem felelnek, úgy felelnek”: A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján, szerk. Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Pécs, JPTE – Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, 1992.
Kabdebó 1974 — Kabdebó Lóránt, Útkeresés és különbéke, Bp., Szépirodalmi, 1974.
Kabdebó 1997 — Kabdebó Lóránt, A dialogikus poétikai paradigma filozófiai megalapozottsága =Tanulmányok Szabó Lőrincről, szerk. Kabdebó Lóránt, Menyhért Anna, Bp., Anonymus, 1997, 188–212.
Kabdebó 2001 — Kabdebó Lóránt, Szabó Lőrinc pályaképe, Bp., Osiris, 2001.
Kabdebó Lóránt, „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”, Bp., Argumentum, 1996.
Kardos 1931 — Kardos László, Omár Khájjám magyarul: Szabó Lőrinc fordítása, Nyugat, 1931/3.
Khájjám 1920 — Omár Khájjám, Rubáiját, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Táltos, 1920.
Khájjám 1930 — Omar Khajjám, Rubáíját, ford. Szabó Lőrinc, Gyoma, Kner, 1930.
Kner 1969 — A könyv mestere: Kner Imre levelezése, szerk. Szántó Tibor, Bp., Magyar Helikon, 1969.
Kulcsár-Szabó 2010 — Kulcsár-Szabó Zoltán, Tükörszínjátéka agyadnak, Bp., Ráció, 2010.
Márai 2002 — Márai Sándor, Írók, költők, irodalom, Bp., Helikon, 2002, 80–84. (itt: 82–83.) Folyóiratban: Újság, 1933. márc. 3.
Max Stirner, Der Einzige und sein Eigentum, Leipzig, Philipp Reclam, é.n.
Móricz 1959 — Móricz Zsigmond, Irodalomról, művészetről, 2, Bp., Szépirodalmi, 1959, 299–301.
Németh 1931 — Németh László, Szabó Lőrinc, Nyugat, 1931/16.
Palkó 1997 — Palkó Gábor, Szempontváltozások a Szabó Lőrinc-recepcióban – avagy egy kötet viszontagságai 1932–1992 = Tanulmányok Szabó Lőrincről, szerk. Kabdebó Lóránt, Menyhért Anna, Bp., Anonymus, 1997, 52–77.
Rába 1972 — Rába György, Szabó Lőrinc, Bp., Akadémiai, 1972.
Schopenhauer 1870 — Arthur Schopenhauer, Ueber das Sehn und die Farben, Leipzig, F. A. Brodhaus, 1870.
Sőtér 1948 — Sőtér István, Szabó Lőrinc = Uő., Négy nemzedék: Élő magyar költők, Bp., Parnasszus, 1948, 96–97.
Szabó 2008 — Szabó Lőrinc, Vallomások: Naplók, beszélgetések, levelek, Bp., Osiris, 2008.
Szabó 2013 — Szabó Lőrinc, Irodalmi tanulmányok, előadások, kritikák, Bp., Osiris, 2013.
Villon 1931 — A szegény Villon tíz balladája és A szép fegyverkovácsné panasza, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Bisztrai Farkas Ferencz, 1931.